Előző alkalommal a szegedi papucs kopogása vezette be Móricz Zsigmond leírásait a Tisza-parti városról. Ezen a héten a Paprikaszagú levegőben második fejezetét közöljük, amely A szögedi embör címet viseli:
Ha egy nappal tovább ások abban az emléktömegben, amely rám zúdult Szegeden, lassan kihámozom magamat az élet közönséges nyomorúságának erős átérzése alól, s lassan derülten és mosolyogva megjelenik előttem a szögedi embör.
A mi drága és bűbájosan meleg tekintetű Mikszáthunk kreálta meg azt a szögedit, akit csakugyan ott találtam a nagy város egy kedves kis piszkos zugában.
Fürge nagy ember. Magas, piros, de nem borittas, inkább józan, okos, belátó s meleg humorú.
– Hát lesz-e háború, uram? – kérdi kedélyes komolyan s folytatja: – Mert hát ne is legyen, kéröm, elég volt negyvennyócba, a nagy veszödelöm.
– Emlékszik még?
– Hogyne emléköznék. Így gyüttek felűrül a muszkák, gatyába vótak, mindenki szalatt előlük. Én is elszalattam vóna, de vót akkor két jó malacunk, azt kellett őrizni.
Jófajtájú ember, mérem, számítom magamban. Amolyan egytestű ember, kinek kemény étel kell. De bámulatosan tele van élettel, szívós, mint a bőr, elpusztíthatatlan. Ha nevet, egész testét megrázza a kacagás, apró tréfák, élces semmiségek nemigen sisteregnek ki belőle. Sűrű vérű magyar ez, akinek fűszeres a vére, és vagy nagyon haragszik, vagy nagyon jókedvű.
– Ádám Imre vót a kapitány. Mikor a muszkák gyüttek, csak azt kiabálták: Nem szaladik, senkit se bántik. De bizony a boldogult nagyanyám is a hóna alá kapott egy párnát, azzal nekiszaladt a Tiszának.
Hangosan kacagott. A gyerekkori veszedelmek késő emléke vidámította meg.
– Osztán belehótt? – kérdezték a késő unokák ijedve.
– Hát a mustoha apám utána ment, osztán csónikba húzta. Hát, mondom, én nem szaladhattam el; a két malac miatt, mer azt nekem kellett megőrizni a muszkáktul. Jobban féltem én az apámat, mint az egész muszka sereget. Hát megszólal az ágyú innen a sziget felől, én meg kimegyek az utcára, osztán leltem egy köcsög bort. Mondom az öreg Lovászi Pista bácsinak: Pista bácsi, nézze má, bort leltem.
Osztán ittunk. Megittuk.
Mindenki nevet. A rendetlen szobát mintha valami veszélyes érzés melegsége fűtené. Szól az ágyú a sziget felől, s a gyerek, aki a malacot őrzi a muszkák ellen… meg az öreg ember, aki talán nem bírt menekülni, bort isznak… A hallgatók nyitva felejtik a szájukat, s mint az édes mézet szíjják a beszédet.
– De ki vót adva a muszkáknál parancsba – mesél tovább a szögedi embör, mintha táltos mesét mondana –, hogy ahun annyi gyerek van, mint egy öklömnyi, nem szabad rabolni. Hát én is benn vótam a házba, így ni – s befelé mutat, mert ez volt az a ház már akkor is, ott az udvaron, szemben –, mikor gyüttek a muszkák, csak benyugták a fejüket, osztán mikor megláttak, szaladtak tovább.
Az asszonynép bólogat. Kis reménykedések támadnak, hogy mégis a háború sem olyan iszonyatos. Be jó, hogy itt is két pici gyerek van a háznál. A fiatal anya magához öleli a kicsinyeit, s előre dugott fejjel figyel.
– Csak a vót a derék, hogy a szappanlúgot, tuggya, ami a szappanfőzéskor a fenekin marad salak, aztat úgy ették, mint a zsíros pogácsát. A fene a bélüket. De máma, hogy evvel az erős szódával főzik, ma nem tudná enni, hanem akkor még széksóval főzték.
A háznép kezében megáll a kés-kanál. A nagy barna kemence körül mély csönd van. Vidám csönd.
– Sokat élt bátyja, sok szép időt. Sokat tapasztalt.
– Sokat én, kivált a malomban. Mert mónár vagyok én. Vagyis vótam, míg a malmot össze nem törte a jég. Akkor osztán fel kellett vele hagyni. Nem érdemös, hogy jött a gép. Mer máma olyan a nép, hogyha az utcán menne a gép, aki meg is süti a könyeret, annak adná.
– Hát a nagy árvíz. Arról mondjon valamit.
– Gergő napján gyütt be… Jaj bizony csúnya veszély vót. Én ugyan sose féltem tülle, mert aszontam, hogy Szegeden annyi ember van, ha a fele csak a lábát elébe teszi, a másik fele meg a fődet horgya, osztán mögnyomja: ölég. Nem is gyütt vóna be, de a nagy szél gyütt rá. Akkor kinn vótam a malomba; osztán mikor láttam a szelet, hazagyüttem, mondom a feleségömnek: Na hé, pakoljatok mind, mert most már gyünni fog a víz. Hát egy kemönce kenyér vót bevetve, mondom, majd kiszödöm én, csak mondd, mék órára szoktad szödni. Hát megmondta, én meg otthun maradtam. De mán egy csónikot időnek előtte hoztam, hogy menekülhessek. Osztán gyütt a víz! Gurult, mint a por! Magosan! Bőgött!…
– A gyereket bőcsővel vitte, kérem – tódítják.
– Bizony az elvitte. De én csak azér szidtam magamat, hogy szamár vótam, hogy a kerítés tövit fel nem hántam földdel. Mingyán begyütt rajta. Hát ott vót a kamra akkor is e, meg a pince, vót benne harminc köböl búzám. Mingyán csak odaszalatt a víz. Ejnye a zistenit, mondom, be jól tudja a járást!… Minden búzám odaveszett.
Kimeredt szemmel figyelnek, de nevetnek. Azért hiába nevet az ember, gondolatban kinéz az utcára, s látja, hogy jön a víz. Mint a por! Magasan. Bőgve.
– No, mondtam is, annyi pénze az Istennek sincs, hogy Szeged városának a kárját kifizesse…
Hallgat.
– Nem is adtam be a harminc köböl búzát sem. Pedig vótak olyanok is, akiknek semmijük se vót, mégis kaptak pénzt!
Elkedvetlenedik. Legyint.
– Nem baj az – mondom. – Csakhogy ilyen erős, derék öregséget ér.
– Hát még az anyám! Az százhárom évet élt. De mindig mondta, hogy azér, mer neki sose vót szabad meleg vízbe mosdani, csak míg iskolába nem járt. Osztán mikor eccör látta, hogy szemüveget teszek a szömömre, mondta: Ugyan fiam, ne rontsd el a szömeidet! De ű csakugyan addig döfködte a cérnával a tű fokát, míg a százhárom éves szemeivel mégis beletalált. Hogy mit tesz a meleg víz! Megfőzi az embör szömit…
A fiatalok bólogatnak, helyeselnek. Ránéznek az öregre, aki hetvennégy éves térdein hároméves bámuló kis unokáját tartja. Íme, így kapcsolódnak össze a századok. Ez a gyerek az elmúlt nemzedéknek bölcsességét innen viszi talán tovább a jövő generáció veérébe. Tessék most jönni a kultúrával! S a gyermek lelkében szembeszállani az öreg magyar imponáló tekintélyével, a negyvennyolccal, az árvízzel s előbb porrá rombolni, sőt gyűlölségre fordítani minden tiszteletet az elődök és életük és bölcsességük iránt… Azután jöhet a szegedi új ember!
És jön is. Itt van. Az öregnek a fia mesterember; iparos-különös, ízetlen és kevert magyar beszédében Pestről álmodozik… Csak Pesten szeretne élni… Ez már nem a Mikszáth alakja, talán nem is az enyém, hanem az utánunk jövőké.
Az Est, 1913. jan. 18.
Tetszett a cikk? Ha szeretne még paprikás és fűszeres témában, heti rendszerességgel cikket olvasni, hírt kapni az ÚJ paprika elkészültéről, iratkozzon fel hírlevelünkre. Feliratkozás után letöltheti Fűszerpaprika Kisokosunkat.
