A halebéd titka a részletekben rejlik

A magyar halászat könyve a halfőzés leírását a halászok életmódjának bemutatásával kezdi:

„Halászaton, úgy a bokorban járó, mint a kishalász is, kizárólag hallal él; otthonról csak kenyeret, hagymát, sót és paprikát viszen, külön hófehérre mosott vászonkendőbe – népiesen „tarisznyába-való” – vagy vászontarisznyába kötve; a többi a halász-szerencse dolga.

Ilyenkor kétféle készítési mód járja: a „halászlé” – sok helyen „halpaprikás” – és a nyárson sült hal. Igen természetes, hogy a bogrács sohasem hiányzik. Azt hinné valaki, hogy ez nagyon egyszerű dolog: tüzet rakni s vagy megfőzni, vagy megsütni a halat; és avval vége.

Jaj, de a közönséges sütés-főzés és a halász sütése-főzése közt van akkora különbség, mint a reggeli csöndes mise és a fényes nagy mise között: „nem elég ahhoz a tudomány, ész kell ahhoz!”

Legelőször is tudni kell a víz tulajdonságát; azután az alkalmatos halnak az arányát, azután a megtisztítást, azután a darabolást, az egyforma megszíjjalást, azután a só mennyiségét, azután a hagymáét, paprikáét – hát még a tűz igazgatását, a sodrást – mert kavarni a világért sem szabad; s mindennek az azután-osztánnak a legfőbbjét: hogy mikor van készen az a halászlé, – miről lehet ezt megtudni?

A jó halász-szakácsnak parthosszában hire van s a halászlé jóságáért versenyez folyómenti falu, város; mindenik a magáét mondja „világhírűnek.”

„Nagy sor az, tekintetes uram!” mondta nekem nem egy híres halászszakács.”

A kép forrása: A magyar halászat könyve

Sok kecsege, elég ponty és egy kevés harcsa. Ez az igazi halebéd

„Abban az egyben megegyeznek Tisza-Duna halászai, hogy a legjobb összeállítás – ha halászléről van szó – ez: sok kecsege, elég ponty és egy kevés harcsa.

De már a többiben roppant eltérők. Az igazi szegedinek olyan sűrű, piros a leve, mint a legdühösebb bikának a vére s jaj annak a külföldinek, paprikához nem szokott idegennek, a ki csak meg is érinti az ajakát vele: azt hiszi, hogy a pokol örök tüze sütötte meg – ha pedig nyelt belőle, akkor földhöz vágja a köhögés, azután korsószámra önti magába a vizet, hogy azt a purgatóriumot eloltsa.
A balatonmelléki rengeteg hagymát használ, ritkára csinálja a levet s minthogy kecsegéje nincs, dévérkeszeget is aprít bele; csak módjával paprikáz.

A Komárom tájáról való a jól megválogatott, sok halra veti a súlyt s körülbelől leginkább találja el a hagymát és paprikát, természetesen ezt is csak „igaz magyar ember szájaize szerint”; mert a leghiresebb komáromi halász még is csak azon mulatott legjobban, hogy „a nímet fújja, fújja – már meg is aludt a zsír s még is csak fújja, mer hát azt hiszi az istenadta, hogy forró, pedig csak paprikás.”…

A legszebb az, hogy a szabadban a mikor a szakács „megjelentette” a bokor fejének, hogy tálalva van – mindig a gyepen, akkor az öreg körülnéz s ha magaszőrű ember van közelében, megüzeni az ifjabb legénynyel, hogy „legyen része benne”, ha pedig úri ember, akkor az üzenet az, hogy „ha nem vetné meg szegénységünket, szívesen látjuk egy kanál jó halászlére.”

Még több részlet A szögedi paprika című könyvben!

Szívesen megtudnád, milyen történetek állnak a minőségi termékek mögött? A fűszerpaprika fogyasztása során az őrlemény múltját is megízlelnéd? Webáruházunk kínálata nem létezhetne a Molnár Anita könyvében vázolt folyamatok nélkül. A szögedi paprika című kötetben kontinenseken átívelő kereskedelemről, szántóföldi munkáról, malomipari fejlesztésekről, Szeged múltjáról és a magyar paprika jövőjéről esik szó.

A kiemelt kép forrása: Fortepan, Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, Történeti Fényképek Gyűjteménye_132262

Megújult a Paprikamolnár webáruháza. Több termék, szebb csomagolások, könnyebb kereshetőség: www.paprikawebaruhaz.hu

The post Az eredeti halebéd. Sok kecsege, elég ponty, kevés harcsa appeared first on PaprikaMolnár.

Valószínűleg minden szegedi feljegyezte már az augusztus 31-i dátumot, hiszen a XXII. Nemzetközi Tiszai Halfesztivál ezen a napon veszi kezdetét. A szeptember 2-ig tartó rendezvényen idén is jónéhány bográcsban fő majd a hal, hogy az érdeklődők kedvükre kóstolgathassanak.

A halászlé ma is a magyar konyha egyik legalapvetőbb fogásának számít, egyetlen szakácskönyvből, egyetlen halászcsárda étlapjáról sem hiányozhat. Ugyanakkor mai kultusza meg sem közelíti azt a népszerűséget, aminek néhány száz évvel ezelőtt örvendett. A 19. században bekövetkező vízrendezések előtt hazánk folyóiban sokkal több halfajta sokkal nagyobb számban élt, mint napjainkban. Ráadásul a halfogyasztás szinte a napi étrend részét képezte, a római katolikus vallás előírta szigorú böjtök alatt a hal alapvető élelmiszer volt.

Elkészítésének természetesen számtalan útja-módja van. Az 1871-es kiadású Rézi néni szegedi szakácskönyve például – afféle szegedi gőggel – két változatot különböztet meg: halpaprikás szegediesen és halpaprikás más módon. A kevésbé elfogult tipológia szerint Magyarország két nagy folyója és egy nagy tava három különböző halászlé-hagyományt generált. Igazság szerint a balatoni és a tiszai halászlé sokban hasonlít egymásra (a felhasznált halfajták között vannak különbségek), a dunai változat azonban ezektől különbözik.

Abban a Duna és a Tisza mentén is egyetértenek, hogy a halászlé alapja a ponty, ugyanakkor a lé annál ízletesebb lesz, minél többféle apróhal kerül hozzá. A tiszai (szegedi) verzió kedvelői először passzírozással alaplevet készítenek, az apróbb kárászok, keszegek felhasználásával. A Duna mellett, például Baján viszont egyszerre, azaz „halászosan” kezdenek el főzni minden hozzávalót, az apróra vágott vöröshagymát, a feldarabolt halat és a pirospaprikát is. Tálalás előtt tészta is kerül bele. Minden recept hangsúlyozza, hogy a paprika háznál vásárolt, jó minőségű legyen, csípős és édes vegyesen. A jó halászlének érezni lehet az erejét, nem jó viszont, ha a csípős íz minden más ízt elnyom, ezért az erősebb ételek kedvelői utólag is fűszerezhetik a halászlét szárított fűszer- vagy cseresznyepaprikával.

Amikor a lé már a bográcsban rotyog, és sűrű párák szállnak körülötte, azt mondják, hamarosan elkészül. Állítólag tökéletesen megfőtt, ha a párában a hüvelyk- és mutatóujjunk összeragad. A dunai módszer szerint pedig az étel akkor kész, ha már húsz perce forrásban van.

A tálaláshoz mindenképpen gondoskodjunk jóféle vörösborról. A régi halászok ugyanis egy emberként vallották, hogy „átkozott a hal a harmadik vízben”. Tudniillik az elsőben úszik, a másodikban főzik és a harmadikat isszák rá. Ezért szükséges víz helyett borral leöblíteni. 🙂

The post Átkozott a hal a harmadik vízben appeared first on PaprikaMolnár.