A szegedi papucs története

Mivel múlt héten a hungarikumokról volt szó, talán helyénvaló is, hogy most egy igazi lokális értékről, egy szegedikumról írjunk.

Ma már senki sem vitatná a szegedi papucs „szegediségét”, ennek ellenére a lábbeli egyértelműen török eredetű. Akárcsak a papucs szó, melynek első előfordulását 1592-ben jegyezték le, és a viseleti darab is csak az oszmán hódítókkal jelent meg először Magyarországon. Érdekesség, hogy a papucs egy, a Dél-Alföldön általánosan ismert, korai népmondában is szerepel. Eszerint a harcias szegedi menyecskék a „körülöttük legyeskedő” Hóbiárt basát papucsuk sarkával ütötték fejbe.

Széles körben elterjedt, utcai viseletté azonban csak a 19. század utolsó harmadában vált. Egészen pontosan az 1879-es nagy árvíz után, hiszen az újjáépítés során kikövezett utakon már papucsban is jól esett a séta.

Mivel a szegedi papucs egy kaptafára készült, nem alakítottak ki külön jobb és bal lábra illő darabokat, csak a viselés folyamán idomultak a lábhoz. Innen ered a mondás, miszerint a szegedi papucsnak párja nincs.

A papucsosok nem a cipészek, hanem a csizmadiák módszertanát követték: Kifordítva, nedvesen illesztették össze a lábbeli részeit.

A papucs és a papucsosok napjainkban

A korai szegedi papucs még hegyes orrú volt, alacsony sarokkal. Bőrből, bársonyból vagy akár selyemből készült felső részére pedig rákerültek a Szeged környékén megtalálható mezei virágok. Hímzett pipacsok, kalászok, búzavirágok díszítették a lábbeli orrát – mondta el egy interjúban Sallay Zsuzsa.

Zsuzsa és férje, Sallay Tibor, a máig tartó kézi papucskészítés ritka képviselői közé tartoznak. Tibor még tanult Rátkai Sándortól, (1914-2011) „az utolsó szegedi papucsostól”, aki hagyományos módszerrel készítette a lábbeliket.

Igaz, a szegedi papucs kialakításának módja talán nem is változott annyit, mint a felvevőköre. A termék igazi fénykorában ötven papucsos is munkálkodott egyszerre Szegeden, hiszen a lábbeli általános viselet volt.

Tibor és Zsuzsa vásárlóit azonban sokkal inkább a szegedi papucs kuriózum-jellege érdekli. Vannak közöttük magyar és külföldi turisták, gyűjtők, néptánccsoportok, de még az autentikus szegedi lakodalom iránt elkötelezettek is. (A városban máig van rá példa, hogy a menyasszony papucsot visel.)

A szegedi papucs a Paprika&FolkArtban is elérhető, beszerzési lehetőségeit a Szegedi Papucsért Alapítvány tette közzé.

Még több részlet A szögedi paprika című könyvben!

Szívesen megtudnád, milyen történetek állnak a minőségi termékek mögött? A fűszerpaprika fogyasztása során az őrlemény múltját is megízlelnéd? Webáruházunk kínálata nem létezhetne a Molnár Anita könyvében vázolt folyamatok nélkül. A szögedi paprika című kötetben kontinenseken átívelő kereskedelemről, szántóföldi munkáról, malomipari fejlesztésekről, Szeged múltjáról és a magyar paprika jövőjéről esik szó.

Megújult a Paprikamolnár webáruháza. Több termék, szebb csomagolások, könnyebb kereshetőség: www.paprikawebaruhaz.hu

The post Bolti Story V. A szegedi papucs appeared first on PaprikaMolnár.

Bár a paprika (Európába érkezése után szép lassan) a magyar kultúra részévé vált, eredeti származási helyéről sem feledkezhetünk meg. Őshazájában, Közép- és Dél-Amerikában szintén elfogyasztották, csípős füstjével elriasztották a vadállatokat, sőt mintájára ékszereket is terveztek. A lent látható réz ruhadísz például egy időszámításunk előtti, dél-amerikai indián öltözetét ékesíthette.

A paprika Kolumbusszal érkezett az Óvilágba, általános elterjedése azonban még évszázadokig váratott magára. Kezdetben dísznövényként használták, később pedig a kolostorok kertjeibe is bekerült. Nagyarányú szántóföldi termesztése csak ezután következett. Érdekesség, hogy népi motívumként már a 17-18. századi díszítőművészetben is megjelenik. Motívuma főként cifraszűrökön, ködmönökön, keszkenőn, díszesebb korsókon is piroslik.

Ahogy a növény egyre nagyobb területeket kezdett uralni a határban, úgy vált népművészetben alkalmazott motívuma is egyre elterjedtebbé. Természetesen itt kell szót ejteni a kalocsai hímzésről. Fiatal stílusról beszélünk, a 19. század második felében jelent meg először, ekkor még kizárólag fehér volt. Később kibővült a feketével, majd a kék-fekete és a kék-piros kombinációk váltak népszerűvé. A kalocsai hímzés fejlődése szorosan összefügg a kalocsai elő nyomda 1860-as megalakulásával. Innentől kezdve a lányok és asszonyok nagy mennyiségű kész mintához juthattak, az is hímezhetett, aki nem volt kifejezetten ügyes rajzoló. 1860 előtt még az úgynevezett kalocsai „ütőfával” nyomták elő a motívumokat a vászonra.

Bár hajlamosak vagyunk a kalocsai díszítést egyértelműen „népinek” tekinteni, az igazság az, hogy a kalocsai szállások asszonyai gyakran bérmunkában varrtak. A hímes ruhaneműt pedig előszeretettel vásárolták meg tőlük polgári vagy éppen úri családok.

A hímzéseken látható motívumok a falfestés mintáját követve alakultak ki. A fehér alapon megjelenő kalocsai motívumok a hazai ornamentikák legszínesebbjei közé tartoznak. A motívumok között számos virág jelenik meg, például ibolya, tulipán, szegfű, csillagvirág, margaréta, továbbá különböző bogyók és a híres kalocsai piros paprika.

A kalocsai ornamentika, ellentétben népművészetünk más kincseivel, nemhogy nem lett elfeledve, egyre népszerűbbé válik. Érdekes megfigyelni, milyen gyakran jelenik meg különböző tárgyakon, melyek nagy része már egyáltalán nem kötődik az egykori paprikatermelők világához.

The post Fehér virágok, piros termések. Paprika és népművészet appeared first on PaprikaMolnár.