Ágnes néném becsületes és tisztes iparában szegediesen kufa, amit másutt, ahol nem tudnak olyan jól magyarul, mint Szegeden, közönségesen kofának mondanak, s értelme szerint kiskereskedő, akinek igen könnyen mozduló üzlete van, nem köll ahhoz sömmi, csak számos kosarakon alapulván a városháza felőli sarkon, a piros postaláda előtt az üzem.

Ágnes néném hetvenéves korában azt mondta:

– No gyermekeim, én most már nyugdíjat adok magamnak.

Evvel utoljára összeszedte kosarait és mérlegét és tábori székét, szépen hazament a kedves kis házába, és bevonult a saját maga által teremtett nyugdíjalapra.

Nem kellett rajta búsulni. Volt neki annyi pénzecskéje, hogy a hetven éven felüli éveket rendes és személye szerint kellemetös megnyugovással töltse el. Szám szerint ugyan nem tudott költségvetést csinálni, mert sem írni-olvasni nem tanult meg, sem a holnapi árakat nem bírta soha kifundálni, de azért bízott Istenben, hogy majd csak megsegíti ezen a nehéz gazdálkodáson is, amit a magányos öregség jelent.

Nem volt ugyanis soha férfiemberrel olyatén szövetsége hogy annak folytatása lett volna. Maradt lányfővel tisztes öregasszonynak s maga módján magabírónak.

Azért nem volt elhagyatva. Akinek van valamije, akinek Isten adott valamit, az nem marad elhagyatott. Jöttek az unokajányok, rokonfiúk, s a beházasodott emberkék, asszonykák, és sorra csodálták az Ágnes néni ezzét-azzát.

– Jaj, Ágnes néném, de jó egy sifonér, de jó volna az én jányomnak, most mén férhő az istenadta, s nem tudok neki ijet szörözni.

– Jó vóna fiam, hát akkor vidd el. Szöröncsével.

Így aztán rákapogattak Ágnes nénire, s két-három esztendő alatt elment a sifon meg az asztal meg a láda, meg az ágy meg a pénzecske innen is, onnan is, s Ágnes néném egyszer csak főeszmélkedik, s azt mondja:

– Nini, a kosaraim mögvannak!

Azt az egyet nem kérték el.

Ő pedig fővötte a kosarát, s újra kiballagott a régi állásba, ott a patikával szömben, s vette, adta a friss gyümölcsöt, a zöldségöt, amit lehetött.

De megörült ám neki az egész város. Mindenki köszöntötte. „Jó röggelt, Ágnes ángyó!” Lelköm, jó röggelt.

Jön a polgármester, möglátja a drága Ágnes nénémet, mingyár köszönti:

– Jó röggelt, Ágni ángyó!

– Jó röggelt, édes gyereköm. Mén a hivataljába, lelköm?

– Mögyök, Ágni ángyó, mögyök.

– No, Isten vezérölje!

Jön a főispán:

– Jó röggelt, Ágni ángyó.

– Jó röggelt, édös magzatom, no mögvan-e az egészsége?

– Mögvan, Ágni ángyó.

– No, védelmözze Isten, édös szerelmem.

Jön a sarki rendőr; az is mondja:

– Jó röggelt, Ágni ángyó.

– Jó röggelt, édös uram, mit álmodott az éccaka? Sömmit? Az az egészségös, jó uram.

– De nem addig van az, Ágni ángyó. Nem hallotta, hogy ki van hirdetve, hogy minden portékának az árát ki kell írni. Ki, a möggyet mög a cserösznyét mög az uborkát mög mindönt.

– Ó, szerelmöm, hogyne hallottam vóna, de hát hogy töhetném én azt mög, mikor jól tudja, se írni, se olvasni nem tudok. Nem ojan apám vót énneköm, gyerököm, hanem ojan, hogy a nem törődött mivélünk, mög nem is vót akkor még a tanyákon annyi iskola, mint most.

– Hát pedig annak mög köll lönni, mert mindennek ki kő lönni írva.

– Hát írja ki, lelköm.

– Én nem, énneköm más a dolgom. Hanem magát fölírom, ha mégeccör erre járok, s nem lösznek kiírva az árak.

– Hát szerelmöm, ha magának az a kötelessége, akkor tögye.

Ágnes néni csak tűnődött, csak evődött, de nem tudott segíteni a bajon. Oly nagy dolgot csinálnak az emberek, s oly fő vannak avval a kis írással, mintha avval már több lenne a szép gyümölcs, s olcsóbb az ára.

Inkább foglalatoskodott tehát avval, hogy áruja szép legyen, s ne is kérjen érte olyan sokat, hogy azok a szögény embörök mög nem bírják vönni.

Szóval élt és dolgozott, s örült, ha valami jól ment.

De két nap múlva csak megjelent újra a rendőr, s mondja:

– Ágnes néném, még most se tudja a törvényt?

– A törvényt tudom, lelköm, a törvényt azt mindet jól tudom.

– Nohát mindet talán nem.

– De mind tudom, gyerököm. Szeresd az Istent teljes szívedbül, lelködbül, ez az első törvény, a második pedig, hogy szeresd a te felebarátodat, mint te magadat. Több törvény nincs.

– Dehogy nincs, van még egy: ki kő írni az árakat.

Evvel elővette a rendőr a kis zsebbeli könyvét s az íróvesszőcskéjét, s kezdte irogálni Ágnes nénémet.

– Be fogják ám magát idézni.

– Isten ellen nem törhetünk – mondta Ágnes néni.

– De mög is büntetik.

– Ha Istennek az az ű akaratja!

Bizony, úgy is lett. Ágnes néninek be kellett menni a főkapitányságra, s egy fiatal főkapitány elé állították, de oly fiatal elé, hogy még bajusza se volt.

– Ágnes néni, két pengő!

– Kettő, ugye lelköm.

Evvel kibontotta a nagy kufapénztárt, a csíkos szatyrot, s kikeresett belőle két szép ezüst pengőt, s letette az asztalra.

– Egészséggel, édös violám. Egészségére – mondta, s elballagott sorára.

De e semmi. Egy hét se telt, megint itt a rendőr.

– Ágnes néni, hát maga még most se írta ki az árt?

– Édös lelköm, má mögfizettem a tandíjat.

– Majd megfizeti újra, duflán.

Evvel a kegyetlen rendőr újra felírta Ágnes nénit.

– Nem baj, édös lelköm, csak a kedves családjáhó lögyön jó. A szögedi hóhér is csak a kötelességit teljesíti, az attul még igen jószívű apja löhet a gyerökeinek.

Bizony megjött újra az idézés. De nemcsak neki, hanem sorba a kofasoron többeknek. Nem megy oly gyorsan a világ átalakítása. Még a kerék is csikorog, hát még a rend.

Újra fő köllött mönni a tekintetes főkapitány úr legkisebb inasához vagy szömélye képihöz.

– Kis lelköm, mönnyetök tík előre, majd én is bekövetközök.

– Hó, hogyne, inkább maga gyűjjön elébb, álljon az élire – mondták a fiatalabb kofák, s nem akarták, hogy Ágnes néni még valahogy kimaradjon a sorból.

Így be kellett menniük mindnyájuknak, s Ágnes néni odabe csak mögállott nagy szelíden s hátul, végire várta, míg a többieket hóhérolják, kit két pengőre, aki először jelentkezett, s kit négyre, aki már járt itt.

Lassan kimentek, s csak nézték, hogy Ágnes ángyó még bent kushad.

– Hát Ágnes néni, magának nem vót elég a büntetés? Újra itt van?

– No lássa.

– Nincs magának egy üsmerőse, aki kiírja magának az árakat.

– Édös micsodám, szóltam a rendőrnek, de aszonta, neki más a dóga, hogy engöm főírjon. Szóltam a söprőnek, de azt mondta, neki más a dóga, az, hogy a szemetet az én szép gyümölcsömre söpörje…Nem baj, szóltam osztán egy olyan diákforma fiatalnak is, az osztán mögtötte, s mögirostálta néköm a kis táblácskákat.

– No ugye?

– Ügön ám, édös jóságom, de az embörök gyüttek-möntek az utcán, s mög-mögálltak, nevettek. Kérdök osztán egy jóembört, mit nevetnek ezök? Hát mögmondgyák: mit írattam én ki az epörre?

S Ágnes néni szemérmösen a szája elé emelte a kendőjét:

– Az vót kiírva: „Ez a vénasszony szabad kézbül eladó.”

Hát az egész rendőrség hahotába tört ki. Még a közönséges rendőr urak is, a karddal az ódalukon, meg a fogalmazó urak arany rózsacsokra a gallérjukon, meg a fiatal főkapitány szömélye! Csak úgy fogták a hasukat, s nevettek, nevettek ész nélkül.

Mondja osztán a főfő kapitány vagy micsoda köztük:

– No Ágni néném, ez eccő mögengedünk magának, mer e mögért négy pöngőt! Ez a nevetés.

– Alássan köszönöm, fiatal úr, Isten nevelje nagyra magát!

Evvel elbúcsúzott tisztességgel s kicurukkolt.

No lám, az előszobába meg mind mögvárta a sok kufa, s nézték:

– Nini, e mög nevetve jő ki, mink meg ríva gyüvünk ki, e mög még nevet!

Ágnes néni felemeli két, sok munkában nyűtt tenyerét, s lecsap hetykén betyárosan, táncosan két felől a bakacsin kötényére:

– No!… mé nem hazuttatok tík is egy jót!

S hátat fordít, s egészen mögfiatalodva következik el a törvény házábul.

1940.

Paprika piac a szegedi Széchenyi téren

The post A szegedi kufa. Ágnes néném esete appeared first on PaprikaMolnár.