Móricz Zsigmond emlékezete

Móricz Zsigmond (1879-1942) író, szerkesztő, újságíró neve magától értetődően ott van a 20. századi magyar irodalmárok legnagyobbjai között. Szépirodalmi munkái közül nem egy máig is kötelező olvasmány, realista prózái akár szociográfiai elemzésként is olvashatók.

A szegényparaszti családból származó Móricz ugyanis saját gyerekkori tapasztalatait formálta novellákká, regényekké. Hiszen igazán hitelesen „…csak azt lehet leírni, ami fáj.” – mondta 1908-ban, egyik legismertebb novellája, a Hét krajcár a Nyugat folyóiratban való megjelenése után.

Bár Móricznak stabil helye van a „nyugatos” irodalmi újítók között, 1933-ban szakított a lappal és a Kelet népe folyóirat, továbbá a népi írók vezéralakja lett. Az életművéből jól ismert figurák – a megrázó sorú Árvácska, a kikapós galamb papné, a politikai korrupcióba nyakig merült rokonok – mind a magyar valóság hús-vér alakjai.

Akárcsak a szegedi paprikások, akik ugyan nem regényhősként jönnek elénk, színes-csípős életkörülményeik azonban ugyanúgy vonzották az író figyelmét.

Móricz és Szeged

„Már a vonatról megszúrja az ember szemét a paprikafüzérek kárminvörös függönye amely csaknem minden ház ereszébe ki van húzva.” – így indul a Móricz szegedi benyomásait összegző Paprikaszagú levegőben című kötet, melynek már szenteltünk egy külön sorozatot.

Az író valószínűleg 1913-ban járt először a Tisza-parti városban, legalábbis ekkor jelentek meg Az Est hasábjain első szegedi riportjai, A szegedi papucs, A szögedi embör és A szegedi dudás. Később ezekből állt össze a Paprikaszagú levegőben is, kiegészülve a röszkei és szentmihálytelki paprikások gondjaival vagy a szegedi kufa alakjával. Utóbbi egyébként létező személy volt, Ágnes néni, aki Bálint Sándorral tartotta a rokonságot és az etnográfus ajánlotta Móricznak mint hasznos ismeretséget.

Bálint Sándor dialektológiai tanácsokkal is ellátta az írót. Móricz az ő-ző, szögedi nyelvjárás kapcsán gyakran kért tőle segítséget. Így sikerült hitelesen megszólaltatni dél-alföldi szereplőit a Rózsa Sándor-regényekben.

A kiemelt kép forrása: Fortepan_115218

Még több részlet A szögedi paprika című könyvben!

Szívesen megtudnád, milyen történetek állnak a minőségi termékek mögött? A fűszerpaprika fogyasztása során az őrlemény múltját is megízlelnéd? Webáruházunk kínálata nem létezhetne a Molnár Anita könyvében vázolt folyamatok nélkül. A szögedi paprika című kötetben kontinenseken átívelő kereskedelemről, szántóföldi munkáról, malomipari fejlesztésekről, Szeged múltjáról és a magyar paprika jövőjéről esik szó.

Megújult a Paprikamolnár webáruháza. Több termék, szebb csomagolások, könnyebb kereshetőség: www.paprikawebaruhaz.hu

The post Paprikás krónikás. 145 éve született Móricz Zsigmond appeared first on PaprikaMolnár.

Az árstop és a termelők kétségei

A fent említett rendelet lényegében megszüntette a fűszerpaprika szabadkereskedelmét. A közvélemény nyugtalan című kisebb fejezetben Móricz pontosan idéz egy, a kistermelők közötti megbeszélést, melyben szóba került az árstop és a paprikás gazdák félelmei.

„Eleinte bizakodással várták az eseményeket. Bizakodásra sok okuk volt.
– Sok jóval kecsegtetett bennünket – mondta egy kistermelő tegnapelőtt, kint a mezőn. A bizakodás oka az volt, hogy a kormány részéről kibocsátott hírek szerint a Hangya minden mennyiséget felvesz szabott árakon.

Ebből arra következtettek, hogy úgy lesz a dolog, mint a dohánnyal. Monopólium. A kormány szerve egyszerűen felveszi a termést. Ez megnyugtató lett volna négy év előtt; 1932-ben ugyanis, mikor a paprikát semmi áron sem lehetett eladni, a kistermelők képviselői kérték a kormánytól, hogy csináljon valamit, s mentse meg a termelést. Most viszont nagy rémülettel veszik tudomásul, hogy amikor a paprika a szabad forgalomban váratlanul szép árakat ért el, a limitált árak messze alatta maradnak a piaci forgalmi áraknak.

Nem szabad elfelejteni, hogy itt igen „gyenge kezekről” van szó, akiknek már tíz-húszfilléres árkülönbözet is jelentékeny.
Kisguczi gazda egyszerűen megmondta:
– Kérem, jó vót az a spekula… Most nagy baj van, ha nem lehet lutrizni.”

A szövetkezet lehetősége

Móricz leírása további, ma is tanulságos megállapításokkal folytatódik:

„A termelők azt állítják, hogy nem termelő szövetkezet. A kiskereskedők, hogy nem értékesítő szövetkezet. Valamennyien megegyeznek abban, hogy itt csupán arról van szó, hogy beleavatkozás történik a termelés és eladás rendjébe, abból a célból, hogy valaki valami hasznot vegyen le a közösség munkájából.

Egy kikészítő szegényasszony ezt így kiáltotta el:
– Nekünk kell ötven pengőket befizetni, hogy abból megvegyék a mi paprikánkat!
– Ne sírjon! – kiáltott rá a társa. – Egy esztendő múlva meglátjuk, mi lösz… Hogy kinek marja ki a szömit a paprika, neki-e vagy nekünk?

Húszezer lélek él itt paprikából. Nem volt szerencsés politika a paprika-rendelet.”

Még több részlet A szögedi paprika című könyvben!

Frissen megjelent kötetünk, Molnár Anita munkája, A szögedi paprika címet viseli, és a fentiekhez hasonló történetek, információk tárháza kíván lenni. Fejezetei a PaprikaMolnár Fűszerpaprika Malom és Múzeum tevékenységét közvetítik: A bennfentes szemszögéből mesélnek a termesztés és feldolgozás módszereiről, változásairól, a paprikás néprajzi örökségről, Szeged paprikás városrészeiről, helytörténetéről. A Múzeum anyagainak bővítéséhez továbbra is kérjük Olvasóink segítségét. A fűszerpaprikához kötődő régi fényképeket, iratokat vagy történeteket mindig szívesen fogadjuk!

Ízelítő a PaprikaMolnár webáruházunk kínálatából:

[products category=”osszes-termek” limit=”3″ orderby=”rand”] 

The post „Nagy baj van, ha nem lehet lutrizni.” Árstop és paprika, 1936. appeared first on PaprikaMolnár.

Múlt heti bejegyzésünk után ( a Paprika Múzeum múzeumpedagógiai foglalkozásairól ) megfogalmazódott az igény, hogy szánjunk egy napot kifejezetten iskolák fogadására a PaprikaMolnár Paprika Múzeumába. Úgy döntöttünk, hogy mivel a szeptember az új tanév kezdetét jelenti, és ilyenkor még nincsenek a diákok túlzottan leterhelve, kedvezményes áron hirdetjük meg foglalkozásainkat.

2019. szeptember 13-án, pénteken, 10.15.00 között várjuk iskolák jelentkezését a Paprika Múzeumba!

A tárlatvezetés során figyelembe vesszük a gyerekek életkorát, a pedagógusok igényeit és a tantervi elvárásokat. Szó esik a növény biológiájáról, mezőgazdaságról, iparról és kereskedelemről, matematikáról, földrajzól és irodalomról, szegedi helytörténetről, Paprika Jancsiról, Móriczról és Móráról…. A bejelentkezéskor az igényeket érdemes végigbeszélni a tárlatvezetővel, Molnár Anitával.

A Paprika Múzeumba csoportok jelentkezését várjuk. Bejelentkezés: Molnár Anita (30-371-8044) paprika@paprikamolnar.hu

Kitárja kapuit a Paprika Múzeum, gyertek el Ti is!

The post Iskolakezdés a Paprika Múzeumban appeared first on PaprikaMolnár.

Móricz Zsigmond, a Paprikaszagú levegőben c. kötet szerzője

Szerette Szegedet: sokat járt itt, s tanúság rá e kis kötet: sokat írt róla. „Debrecenben otthon vagyok, Vásárhelyen nagyon jól éreztem magam, de azt nem tudom, hogy miért nem lakom Szegeden?” – mondta tréfásan.

…

Eddigi tudásunk szerint Móricz először 1913 január közepén járt Szegeden; legalábbis ekkor jelentek meg Az Est hasábjain első szegedi riportjai A szegedi papucs, A szögedi embör és A szegedi dudás címmel. Szakolcai száműzetésében Juhász Gyula figyelt föl rájuk: „most, lámpagyújtás előtt, a magány legszentebb órájában – írja hazaküldött cikkében, a Szeged és Vidéke január 27-i számában – Móricz Zsigmond gazdagon, rusztikusan hímzett szögedi benyomásait olvasgatom egy pesti estilapban. Hogy dobog a szívem, hogy lázul a vérem, a magyar délről Tótországba szakadt bennszülött szegedi…”

…

Amikor 1923-ban itt járt, a Közművelődési Palotában már Móra Ferencet találta. Róla is nekrológban vallott, 1934-ben; szinte rárímelt a Tömörkényről mondottakra: „Elment, és vele eltűnt a magyar irodalomból egy eredeti, sajátlagos, meghatóan őszinte s megilletően ragyogó magyar szín” – írja, s megrajzolta írótársa bensőséges arcképét. Kívülről indult ki: „Olyan szép fehér hajat sose láttam. Olyan fehér volt a haja, mint a tiszta fehér selyem.” „Sose láttam félszivar nélkül. És sose láttam humor nélkül.” „Sose mondott olyat, aminek ne lett volna egy adag keserűség a mélyén.” „Fojtott mosoly, ami mindig ott vibrált a szája csücskében, ha megszólalt, és jó, alföldi, kedves szók közt bujkálva meglepő és jóízű történetet bugyogtatott ki azon a nagyon színes és mégis végtelenül természetes, egyszerű magyar nyelven, amit csak a szögedi ember tud.”

…

„1932 karácsonya előtt két nap, december 16-án és 17-én, ismét itt volt. Megint Vér György írta róla: „Csak nézegette a szegedi várost, csak hallgatta a szegedi embereket. Szegeden pihent az új munkához, és egy sereg új följegyzéssel szombaton visszaindult Pestre…”

…

1936 nyarán Móricz két riportban számol be a szentmihályteleki és röszkei paprikások gondjairól: Szegedi paprika az egyiknek a címe, a másiké, mely könyvecskénk címadó írása lett: Paprikaszagú levegőben. Ebben is emlegeti Rózsa Sándort, látszik, folyton foglalkoztatja a téma, gyűjtögeti az adatokat, érlelődik benne a mondanivaló.

Rózsa Sándor, Móricz több regényének hőse

…

Azután 1940 októberének végén bevette magát a nagyállomással szemben levő akkori Európa Szállóba, s napi tíz órát dolgozva írta, a Rózsa Sándor a lovát ugratja fejezeteit. „Egyedül Ágnis nénit kereste fel, és hozzánk jött ebédre, amikor szívesen eltársalgott velünk, és megbeszélte azokat a kérdéseket is, amelyek írás közben fölmerültek benne, és amelyekre a feleletet tőlünk várta.” – emlékezett vissza Bálint Sándor.

A következő évben megindult a korrektúrák vándorlása Szeged és Leányfalu között: a nyelvjárási alakok helyesbítése végett. A kiadó sürgetése, hogy a mű könyvnapra megjelenhessék, megakadályozta, hogy ezt következetesen végigvigyék: innen van, hogy maradt benne sok ö-zésbeli tévedés. 1913-ban Juhász Gyula ezt írta Móricz szegedi riportjairól: „S micsoda elégtétellel állapítom meg, hogy még ő se tud hibátlanul szögediesen beszélni az írásában.” Mintha a Rózsa Sándor regények keltette későbbi vihart jövendölte volna meg!

Móricz 1941 nyarán kezdett hozzá a második kötethez. Folyton készült Szegedre, de a hajszolt munkatempó nem engedte. Bálint Sándoréknak írott utolsó levelében, 1942. április 27-én is így panaszkodott: „Csak az bánt, hogy még mindig nem tudok elmenni Szegedre. Most nem mozdulhatok ki a könyveim közül, amik toronymagasságban vannak felrakva itt körülöttem. Majd a harmadik kötethez azonban le kell költöznöm Szegedre hosszabb időre, mert azt a szakaszt a helyszínen akarom megírni, maga az esemény is sokkal jobban a helyhez van kötve, mint a mostani kötet, ami az ország dolgát tárgyalja, Rózsa Sándor csak ürügy.”

A trilógia befejezetlen maradt; Móricz többé nem jutott le Szegedre.

Péter László

The post A „paprikaszagú” riportok epilógusa: Móricz és Szeged appeared first on PaprikaMolnár.

Ágnes néném becsületes és tisztes iparában szegediesen kufa, amit másutt, ahol nem tudnak olyan jól magyarul, mint Szegeden, közönségesen kofának mondanak, s értelme szerint kiskereskedő, akinek igen könnyen mozduló üzlete van, nem köll ahhoz sömmi, csak számos kosarakon alapulván a városháza felőli sarkon, a piros postaláda előtt az üzem.

Ágnes néném hetvenéves korában azt mondta:

– No gyermekeim, én most már nyugdíjat adok magamnak.

Evvel utoljára összeszedte kosarait és mérlegét és tábori székét, szépen hazament a kedves kis házába, és bevonult a saját maga által teremtett nyugdíjalapra.

Nem kellett rajta búsulni. Volt neki annyi pénzecskéje, hogy a hetven éven felüli éveket rendes és személye szerint kellemetös megnyugovással töltse el. Szám szerint ugyan nem tudott költségvetést csinálni, mert sem írni-olvasni nem tanult meg, sem a holnapi árakat nem bírta soha kifundálni, de azért bízott Istenben, hogy majd csak megsegíti ezen a nehéz gazdálkodáson is, amit a magányos öregség jelent.

Nem volt ugyanis soha férfiemberrel olyatén szövetsége hogy annak folytatása lett volna. Maradt lányfővel tisztes öregasszonynak s maga módján magabírónak.

Azért nem volt elhagyatva. Akinek van valamije, akinek Isten adott valamit, az nem marad elhagyatott. Jöttek az unokajányok, rokonfiúk, s a beházasodott emberkék, asszonykák, és sorra csodálták az Ágnes néni ezzét-azzát.

– Jaj, Ágnes néném, de jó egy sifonér, de jó volna az én jányomnak, most mén férhő az istenadta, s nem tudok neki ijet szörözni.

– Jó vóna fiam, hát akkor vidd el. Szöröncsével.

Így aztán rákapogattak Ágnes nénire, s két-három esztendő alatt elment a sifon meg az asztal meg a láda, meg az ágy meg a pénzecske innen is, onnan is, s Ágnes néném egyszer csak főeszmélkedik, s azt mondja:

– Nini, a kosaraim mögvannak!

Azt az egyet nem kérték el.

Ő pedig fővötte a kosarát, s újra kiballagott a régi állásba, ott a patikával szömben, s vette, adta a friss gyümölcsöt, a zöldségöt, amit lehetött.

De megörült ám neki az egész város. Mindenki köszöntötte. „Jó röggelt, Ágnes ángyó!” Lelköm, jó röggelt.

Jön a polgármester, möglátja a drága Ágnes nénémet, mingyár köszönti:

– Jó röggelt, Ágni ángyó!

– Jó röggelt, édes gyereköm. Mén a hivataljába, lelköm?

– Mögyök, Ágni ángyó, mögyök.

– No, Isten vezérölje!

Jön a főispán:

– Jó röggelt, Ágni ángyó.

– Jó röggelt, édös magzatom, no mögvan-e az egészsége?

– Mögvan, Ágni ángyó.

– No, védelmözze Isten, édös szerelmem.

Jön a sarki rendőr; az is mondja:

– Jó röggelt, Ágni ángyó.

– Jó röggelt, édös uram, mit álmodott az éccaka? Sömmit? Az az egészségös, jó uram.

– De nem addig van az, Ágni ángyó. Nem hallotta, hogy ki van hirdetve, hogy minden portékának az árát ki kell írni. Ki, a möggyet mög a cserösznyét mög az uborkát mög mindönt.

– Ó, szerelmöm, hogyne hallottam vóna, de hát hogy töhetném én azt mög, mikor jól tudja, se írni, se olvasni nem tudok. Nem ojan apám vót énneköm, gyerököm, hanem ojan, hogy a nem törődött mivélünk, mög nem is vót akkor még a tanyákon annyi iskola, mint most.

– Hát pedig annak mög köll lönni, mert mindennek ki kő lönni írva.

– Hát írja ki, lelköm.

– Én nem, énneköm más a dolgom. Hanem magát fölírom, ha mégeccör erre járok, s nem lösznek kiírva az árak.

– Hát szerelmöm, ha magának az a kötelessége, akkor tögye.

Ágnes néni csak tűnődött, csak evődött, de nem tudott segíteni a bajon. Oly nagy dolgot csinálnak az emberek, s oly fő vannak avval a kis írással, mintha avval már több lenne a szép gyümölcs, s olcsóbb az ára.

Inkább foglalatoskodott tehát avval, hogy áruja szép legyen, s ne is kérjen érte olyan sokat, hogy azok a szögény embörök mög nem bírják vönni.

Szóval élt és dolgozott, s örült, ha valami jól ment.

De két nap múlva csak megjelent újra a rendőr, s mondja:

– Ágnes néném, még most se tudja a törvényt?

– A törvényt tudom, lelköm, a törvényt azt mindet jól tudom.

– Nohát mindet talán nem.

– De mind tudom, gyerököm. Szeresd az Istent teljes szívedbül, lelködbül, ez az első törvény, a második pedig, hogy szeresd a te felebarátodat, mint te magadat. Több törvény nincs.

– Dehogy nincs, van még egy: ki kő írni az árakat.

Evvel elővette a rendőr a kis zsebbeli könyvét s az íróvesszőcskéjét, s kezdte irogálni Ágnes nénémet.

– Be fogják ám magát idézni.

– Isten ellen nem törhetünk – mondta Ágnes néni.

– De mög is büntetik.

– Ha Istennek az az ű akaratja!

Bizony, úgy is lett. Ágnes néninek be kellett menni a főkapitányságra, s egy fiatal főkapitány elé állították, de oly fiatal elé, hogy még bajusza se volt.

– Ágnes néni, két pengő!

– Kettő, ugye lelköm.

Evvel kibontotta a nagy kufapénztárt, a csíkos szatyrot, s kikeresett belőle két szép ezüst pengőt, s letette az asztalra.

– Egészséggel, édös violám. Egészségére – mondta, s elballagott sorára.

De e semmi. Egy hét se telt, megint itt a rendőr.

– Ágnes néni, hát maga még most se írta ki az árt?

– Édös lelköm, má mögfizettem a tandíjat.

– Majd megfizeti újra, duflán.

Evvel a kegyetlen rendőr újra felírta Ágnes nénit.

– Nem baj, édös lelköm, csak a kedves családjáhó lögyön jó. A szögedi hóhér is csak a kötelességit teljesíti, az attul még igen jószívű apja löhet a gyerökeinek.

Bizony megjött újra az idézés. De nemcsak neki, hanem sorba a kofasoron többeknek. Nem megy oly gyorsan a világ átalakítása. Még a kerék is csikorog, hát még a rend.

Újra fő köllött mönni a tekintetes főkapitány úr legkisebb inasához vagy szömélye képihöz.

– Kis lelköm, mönnyetök tík előre, majd én is bekövetközök.

– Hó, hogyne, inkább maga gyűjjön elébb, álljon az élire – mondták a fiatalabb kofák, s nem akarták, hogy Ágnes néni még valahogy kimaradjon a sorból.

Így be kellett menniük mindnyájuknak, s Ágnes néni odabe csak mögállott nagy szelíden s hátul, végire várta, míg a többieket hóhérolják, kit két pengőre, aki először jelentkezett, s kit négyre, aki már járt itt.

Lassan kimentek, s csak nézték, hogy Ágnes ángyó még bent kushad.

– Hát Ágnes néni, magának nem vót elég a büntetés? Újra itt van?

– No lássa.

– Nincs magának egy üsmerőse, aki kiírja magának az árakat.

– Édös micsodám, szóltam a rendőrnek, de aszonta, neki más a dóga, hogy engöm főírjon. Szóltam a söprőnek, de azt mondta, neki más a dóga, az, hogy a szemetet az én szép gyümölcsömre söpörje…Nem baj, szóltam osztán egy olyan diákforma fiatalnak is, az osztán mögtötte, s mögirostálta néköm a kis táblácskákat.

– No ugye?

– Ügön ám, édös jóságom, de az embörök gyüttek-möntek az utcán, s mög-mögálltak, nevettek. Kérdök osztán egy jóembört, mit nevetnek ezök? Hát mögmondgyák: mit írattam én ki az epörre?

S Ágnes néni szemérmösen a szája elé emelte a kendőjét:

– Az vót kiírva: „Ez a vénasszony szabad kézbül eladó.”

Hát az egész rendőrség hahotába tört ki. Még a közönséges rendőr urak is, a karddal az ódalukon, meg a fogalmazó urak arany rózsacsokra a gallérjukon, meg a fiatal főkapitány szömélye! Csak úgy fogták a hasukat, s nevettek, nevettek ész nélkül.

Mondja osztán a főfő kapitány vagy micsoda köztük:

– No Ágni néném, ez eccő mögengedünk magának, mer e mögért négy pöngőt! Ez a nevetés.

– Alássan köszönöm, fiatal úr, Isten nevelje nagyra magát!

Evvel elbúcsúzott tisztességgel s kicurukkolt.

No lám, az előszobába meg mind mögvárta a sok kufa, s nézték:

– Nini, e mög nevetve jő ki, mink meg ríva gyüvünk ki, e mög még nevet!

Ágnes néni felemeli két, sok munkában nyűtt tenyerét, s lecsap hetykén betyárosan, táncosan két felől a bakacsin kötényére:

– No!… mé nem hazuttatok tík is egy jót!

S hátat fordít, s egészen mögfiatalodva következik el a törvény házábul.

1940.

Paprika piac a szegedi Széchenyi téren

The post A szegedi kufa. Ágnes néném esete appeared first on PaprikaMolnár.

Szentmihálytelek és Röszke eddig betyárszagú nevek voltak. Szeged határában vannak, de egész községek. A Rózsa Sándor-legenda szálai vannak itt hozzáfonódva minden öreg házhoz. Itt tanyázott „a Sándor”. Kopasz Antal, a kitűnő röszkei plébános meg úgy beszél róluk, mintha tegnapi emberek lettek volna. Szavaiban megelevenednek a hajdani hősök, a bűn lovagjai, vagy a szociális bajok vértanúi, már kinek hogy tetszik.

Ahogy megállok Szentmihályteleken az utca közepén, fent a magas országúton egy vörös ember jön felém. Vörös a ruhája, vörös az inge, gatyája, vörös a csizmája, vörös az arca, vörös a szemhéja, minden vörös rajta. Mint valami kísértet a fényes napsütésben. Paprika-molnár.

A levegő tele van a paprikaszaggal. Ahogy a kakukkfű az egész atmoszférát át tudja járni édes illatával, úgy lobog és burjánzik itt a csípős erős paprikaszag. Átjárja az orrot, a tüdőt, átjárja az állati szagokat, elnyomja a mezei gazdaság ismert bűzeit. Itt a trágyának is paprikaszaga van.

Milyen furcsa házak. Kis falusi épületek. Az újabbak már csinosan s modernül építve. Az udvarok azonban olyanok, amilyet sehol másutt nem látni. Az ereszek alatt, a kerítések felett, a fákon és a galambdúcokon, mindenütt paprikafüzérek. Valami olyan egzotikus dísz ez, hogy ennek a kedvéért idegenforgalmat lehetne indítani Kalkuttától s Londontól kezdve, akárhonnan, mert ez valami csodálatos specialitás. Gyönyörű. Elképzelhetetlenül szép a paprika díszű falusi udvar.

Most szüretelték a paprikát, ahogy ott jártam. Az udvarok ki vannak téglázva, s ott hever a ménkű sok paprika. Ha az ember messziről nézi, nem tudja mi lehet. Korallok? Korallpiros halacskák óriási tömege?

A gyerekek ott ülnek benne körülötte, s dolgoznak. A gyerek attól kezdve, hogy a tűt bele tudja szúrni a paprikába – haláláig munkaerő.

A fészerek alatt asszonyok, lányok ülnek, mind dolgoznak. Itt mindenki dolgozik. Ahogy az első napsugár megjelenik a kis házak felett, a szerény munkásasszonyok hozzáfognak a világ legkellemetlenebb iparához: a paprikát hasítják. Kellemetlen, mert erős ám a paprika. Nemcsak a levesben, munka alatt még inkább.

A „hasítás” azt jelenti, hogy minden egyes hüvelyt kézbe vesznek, kettévágják. Kivetik a „csumáját”, a magházat, letisztogatják az ereket. Tessék elképzelni, naponta tizenöt óráig csinálni. Egy füzér két és fél méter hosszú, a legmagasabb rekord egy nap alatt három füzér, s egy füzér munkadíja 40 fillér. Legjobb esetben tizenöt órai munkával meg lehet keresni egypengő húszat.

Mégis, nem kell idehozni az idegeneket. Kuliéletet mutatni nekik a tejjel-mézzel folyó Kánaán közepén.

Pedig szépnek szép.

A falu közepén van egy artézi kút. E mellett építve egy beton medence. Ebben kilenc-tíz fiatal, fiúk és leányok. Ezek tapossák a paprikamagot.

Miért kell taposni? Mert erős. Egy félvéka mag van a zsákban, s azt két és három óra hosszáig tapossák, hogy elveszítse azt a vad erejét. Ugyanis a paprikaőrléshez a mag is kell, anélkül meg sem lehet őrölni. Ez adja a komoly lisztet. A rózsapaprikának azonban nincs szüksége az óriási maró erejére, tehát vízben áztatják.

Kérdem, miért nem csinálják ezt kallóval, sulyokkal vagy géppel. Kiderült, hogy próbálták már mindennel, de csak ez az egy biztos van, a lábbal való taposás. A végén megkóstolják. Velem is megkóstoltatják. Van egy csinos lány köztük, nagyon mulat rajta, hogy még mindig erősnek találom.

– Nem csípi a lábukat?

– Dehogynem. Úgy mar, hogy éjszaka nem birunk aludni. Ki kell menni a levegőre.

– Ez jó. – tréfálok velük – a legények se tudnak aludni?

Nevetnek.

– Inkább az a baj – mondják –, hogy csak ez az egy kádunk van, és mindenki itt tapos. Hát itt éjjel-nappal sorban állanak, mint valamikor a kenyérjeggyel, hogy mikor kerül rá a sor valakire. Éjjel is éppúgy dolgozunk, mint nappal, egész évben, de még a legnagyobb télben is, mikor a jég rá van fagyva a medence oldalára. Szerencsére az artézi víz egy kicsit meleg, ez sohase fagy be. A mi lábunkért meg nem kár.

A molnár is megáll, a vörös ember.

– Árt-é ez a paprika a tüdőnek? – kérdem. – Tovább él-e, aki a paprikával dolgozik?

– Nem árt kérem, inkább mindent meggyógyít. A lisztmolnárok mind tüdővészben halnak meg, de aki a paprikával dolgozik, annak minden baja elmúlik.

– Ez még szerencse.

– Szerencse, szerencse, inkább az a baj, hogy most, hogy a spanyolok beleestek a bajba, most vóna ára a paprikának, de nem szabad eladni………? Most ki tudnánk fizetni az adósságot meg az adót: hát mindent a Hangya fog leszedni.

Hozatok nekik egy kis cukrot: minden bajukat elfelejtik. Úgy táncolnak a paprikamagon, mintha bálban lennének.

De az éjjel két órakor felébredtem, s arra gondoltam, hogy Szentmihályteleken most is tapossák a paprikát. Már akinek szerencséje volt, s hozzájutott a medencéhez.

Mert az a különös, hogy van a faluban egy másik artézi is, de a mester valahogy rosszul csinálta meg a medencét hozzá, nem áll benne a víz, nem lehet használni, s évek óta csak ezzel az eggyel kinlódnak.

Talán a Hangya most megcsináltatja nekik. Ötven pengőből kitelik. Vajon rászán ötven pengőt?

Magyarország, 1936. szept. 18.

Paprikahasítás

The post „Elképzelhetetlenül szép” és vadul csípős. Paprikaszagú levegőben VI. appeared first on PaprikaMolnár.

A Móricz Zsigmond szegedi benyomásait rögzítő Paprikaszagú levegőben egy szemtanú részletes leírást ad a szegedi nagy árvíz katasztrófájáról. Mivel a nagyvíz éppen 140 éve – pontosan 1879. március 12-én – rombolta földig és rendezte át örökre a várost, ebből az alkalomból mi is megemlékezünk róla.

A hajnali órákban a városra zúduló víz több hatás együttes eredményeként árasztotta el Szegedet. Amint azt Lechner Lajos, a kor egyik legtehetségesebb mérnöke is megállapította, a szabálytalanul végrehajtott vízrendezési munkák miatt a város tulajdonképpen mindig ki volt téve az elöntés veszélyének. 1876-ban már kis híján megtörtént a tragédia, de sikerült elhárítani. Három évvel később, Gergely napján azonban a korábban támadt szélvihar is tetézte a fenyegetést, ráadásul a Tiszába ömlő, megáradt Maros vize is a városra szabadult.

Víz alatt az Aradi vértanúk tere

A pusztítás leírhatatlan volt. A dél-alföldi város népének a török dúlás óta nem kellett hasonló kataklizmával szembenéznie. A Palánknak nevezett, belvárosi rész néhány utcájának kivételével egész Szeged víz alá került, és ebben az állapotban is maradt, csaknem három hónapig. A halálos áldozatok száma megközelítőleg 140 volt, 5400-nál több ház dőlt össze, a város 75.000 lakosából több, mint 60.000 hajléktalanná vált.

Az árvíz túlélői és a mentés szervezői a várfalon gyűltek össze. A tragédia közvetlen hatása alatt még a továbblépés terve is kilátástalannak tűnt. Az elképzelések szerint Szegedet egy új helyszínen próbálták volna meg „újjáéleszteni”.

A katasztrófa elszenvedői azonban a természet erőinek tombolása után az emberi segítőkészséget is intenzíven tapasztalhatták. Világméretű összefogás indult az árvíz sújtotta Szeged megsegítésére. Makóiak, hódmezővásárhelyiek, temesvári utászcsapatok és még számos más önkéntes szervezte meg a mentés munkáját. Március 17-én Tisza Kálmán miniszterelnök és Ferenc József osztrák császár és magyar király együtt látogattak Szegedre, és kezdtek tárgyalásokat a rendkívüli támogatásokról. A tragédiát személyesen átélt Mikszáth Kálmán és Jókai Mór írásaikban hívták fel a figyelmet a város helyzetére. Munkácsy Mihály, Csontváry Kosztka Tivadar és Liszt Ferenc szintén művészi eszközöket segítségül hívva mozdították elő az újjáépítést. Jelentős segély érkezett Bécsből, de kivette a részét Szeged támogatásából Oroszország, Németország, Olaszország és még sok további európai és Európán kívüli állam. Nagylelkűségük emlékét a körút egyes szakaszainak elnevezései őrzik.

A tudatos (újra)tervezés és a belváros épületeinek egységes képe Szegedet az egyik legmodernebb, legtakarosabb európai várossá emelték. Alsóváros paprikatermelőinek napsugaras oromzatú parasztházai is víz utáni képződmények. Ferenc József optimista jóslata végül valóra vált: Szeged szebb lett, mint valaha volt.

The post Pusztítás és újjáépítés. 140 éve történt a szegedi nagy árvíz appeared first on PaprikaMolnár.

Érdekesség, hogy Móricz ez alkalommal a Légy jó mindhalálig premierjére érkezett Szegedre, számos budapesti siker után ez volt a mű első vidéki bemutatója. A fejezetnek most azt a részletét közöljük, ami a színházlátogatás utáni reggelen kezdődik.

Hajnal.

Korán ébredő, korán kelő ember vagyok, idegenben még hamarább ébred az ember.

Kisétálok a Tisza-partra, páratlanul gyönyörű kép.

Elmegyek a Tisza mellett a híd felé. A Kultúrpalota előtt, a hídfőnél már óriási szekértábor. Mint az ősidőkben. A tanyai nép behozta a gyümölcsét, termését. Eladók és vásárosok országgyűlése. Nagyon szépek a Szeged vidéki kis szekerek.

Sétálok tovább, s egyszerre csak váratlanul, egy furcsa, meglepő, különös kép: a szent Márk téren találom magamat.

Ennél váratlanabbat egy magyar vidéki városban nem lehet elképzelni.

Ott áll egy hatalmas, téglából s fehér kőből épített templom s előtte nagy, fekete tér. Komor, fekete palota zárja be a másik három oldalról a teret, feketére égetett téglából, a piaca is fekete tégla. Olyan az egész, mintha hatszáz évvel ezelőtt építette volna egy gazdag s hatalmas fekete város, amelynek hajói bejárják a messze Keletet. A templom stílusa is valami olyan. Román elemek, zord oszlopok. Minden oszlop tüntetően más. Az ősi időkben azonban ezek az oszlopok azért voltak mind újak s mások, mert mindeniket egy másik kismester faragta, s nemes verseny volt, hogy ki tud szebbet s különbet alkotni. Most nyilván egy építész tervezte az összest, s csak a kor stiláris utánzása kedviért rajzolt ennyi újat és másat. Nem tudok hozzászólni az építészeti és művészeti részéhez ennek a csodálatos építkezésnek. Remélem, a szakkritikusok meg lesznek vele elégedve, szeretném, ha meg lennének, mert ez az egész oly nagyszabású vállalkozás, hogy ennek csak tökéletesnek szabad lenni. Nem ismerem még az építésznek a nevét sem. A templom főbejáratán balról egy nyomott ajtó felett egy kopasz fej szerénykedik, nyilván az építészé. Ez nem sok jót ígér.

Nemes szándékok mindenfelé. A különös lovagvár folyosóin a legkülönb magyar fejek. Írók, tudósok, művészek. Liszt Ferenc fehér kőben, Arany János parasztfeje bronzban, Vitéz János cserépben, Pázmány Péter merev, főpapi alakja márványban áll.

Kispapok, apácák állnak batyuval egy stílusos ajtó előtt. Felettük Szent Ágoston majolikában tanít együgyüségében megilletődött csoportot

I. Béla óaranyban emeli városi rangra Szegedet.

Katona István kitűnően mintázott tüzes magyar feje; Révai Miklós; Munkácsy fáklyaszerű lobogása, Zágoni Mikes Kelemen, Brassai Sámuel, Szinyei-Merse, Zichy Mihály, Izsó Miklós, Ferenczi István.

Herman Ottó és Lóczy Lajos, Semmelweis Ignác, Bolyai Farkas, Bessenyei György és báró Korányi Frigyes.

Az egyetemi polgárok eltűnődhetnek, mennyi nagyszerű embere van a magyar kultúrának. Minden európai nagyságnak tudunk egy ellen-nagyságot állítani. Miért nem vagyunk hát egyetemlegesen vezető tagja ennek a kultúrának?

Apáczai Csere Jánost egy téglafalból kibontott halálfejjel ábrázolták.

Ez talán a mi ezeréves szimbólumunk?

És így tovább a szédülésig. Mikó Imre, Horváth Mihály, Szalay László s Schedel-Toldy Ferenc, Eötvös, Trefort és Kazinczy. Aztán nyilván a Kőrösi Csoma hindu bálványemléke s végül a Petőfi álomszerűen elnyúlt, nagyfejű, hosszú alakja. S a Jókai feje, ahogy kikukucskál a kőkeretből s mosolyog.

Vajon mennyibe került ez az építkezés?

Ilyet aztán aligha tud mutatni a mai Európa. Legfeljebb Amerika, ahol még mindig utánpótlás folyik, parancsszóra építenek egy-egy annak idejében elmulasztott műemléket a dollárok hatalmával.

Mindenesetre rendkívüli ötlet s rendkívüli energia hozta létre ezt a csodavárat a magyar tudománynak.

Mátyás király negyvenezer diáknak épített egyetemet Budán. Még krónikás állításnak is fantasztikus. Hol volt itt akkor még negyvenezer diák? Ma is sok.

S a rendkívüli méretű templom, gazdag aranyvirágokkal teleírt boltjaival. Mennyi áhítat és mennyi szenvedés nyerhet itt boldog megnyugovást.

Azután elutazom a szegedi vonattal.

Egy úriember ül szemben velem, összeismerkedésünk után Szegedről beszél rémítő dolgokat.

Hogy a városnak hetvenezer holdja van, s túlnyomórészt kisbérlőknek kiadva. És hogy ma tízezer család él kétségbeesve s nyomorban a szegedi tanyavilágban.

Hallgatom, s nem akarok hinni, s nem akarom megjegyezni a szavakat. Ha legközelebb Szegedre jövök, fölkeresem Somogyi Szilveszter urat, a város remek podesztáját, s majd őt kérdezem meg. Ahányszor vele találkoztam, az ő sugárzó arcán mindig az van, hogy a magyar földmíves boldogan éljen, s szeresse munkálni a drága magyar alföldi földeket. És fölkeresem a tanyavilágot is. Harmincéves adósságom, hogy még ma sem ismerem a szegedi alsó tanyák népét…

Nyugat, 1930. okt. 1.

The post Paprikaszagú levegőben. A szegedi Szent Márk tér appeared first on PaprikaMolnár.

Az elmúlt hetekben – Móricz Zsigmond szemszögéből – megismerkedhettünk az iparos réteget sújtó nyomorúsággal a szegedi papucs példáján keresztül. Továbbá egy jóval derűsebb hangulatú leírással is találkoztunk, a humoros és életrevaló szögedi emberről. Ez alkalommal lássuk, hogyan hatott Móriczra a szegedi dudás felkeresése. 

Kint csúnya, száraz, hideg tél volt. A széles szegedi körúton éppenúgy szaladt a szél, mint kinn az országúton, senki sem járt az utcán.

            Az emberek bebújtak a jó meleg kis házukba, s pipáztak és beszéltek a háborúról, mert szórakozni akartak, s a városi gazdálkodásról, mert harcolni jött kedvük.

            – Hát a duda? – kérdem.

            – Van-e még Szegeden duda?

            – Juhász Józsi bácsi még dudál. Pedig jól dudál. Híres dudás vót valaha.

            Öten is szaladtak érte. Messziről jött ember hadd lássa, milyen a szögedi világ.

            De az öreg azt izente vissza, hogy nem dudál.

            – Megyek hozzá. Akkor tán megjön a kedve.

            – Á, minek fáradna oda a tekintetes úr! Itt a gramafon, jobban örülnek az ilyennek az urak…

            De biz én csak elmentem magam a szegedi dudáshoz. Egész deputációval mentünk, borral s jó szívvel.

            Az öreg, száraz, magas, morózus ember, éppen veszekedve ült a patkán, a barnára festett kemence mellett. A menyeivel pörölt, hogy nem tudnak már mosni se.

            – Józsi bácsi, a tekintetes úr a dudát szeretné hallani!

            – Minek az? – morgott kedvetlenül.

            – Hallani akarja. Hogy hogy mulattak azelőtt a régi Szögedébe. Hát mutassa már meg. Pestrül jött ám a tekintetes úr.

            Az öreg megenyhült.

            – Pestrül? – s rám nézett csendes arccal. – Pestrül gyüttek a muszkák is a negyvennyócba.

            Megittuk az első pohár bort.

            – Az Isten éltesse hát az urat ha Pestrül gyütt.

            Azzal előhozta a dudát. Kinn járt érte. A kamrában, vagy a padláson. Mondta a menye, hogy már egyszer eldugta tél elején, hogy többet sose veszi elő, míg él… De most azért előhozta.

            – Hát tessék megnézni – mondta, amint bejött a kis meleg házba, kintről, a nagy hidegről. – Ez a régi szögedi duda.

            Egy nyaláb bőrcsomót adott a kezembe. Derékon át volt kötözve szíjakkal, s a tetején valami különös fafaragás volt. Hasonlatos valamely hindu bálványhoz. Merev, rideg, kegyetlen, japáni szemvágású női fej, kifestve, bizarr és ijesztően régi, keleti, mongolkori emlék.

            – Hol vette ezt?

            – Mit?

            – Ezt a fejet?

            – Faragtam. Körtefábul. Harminc esztendeje vagy negyven.

            – Nincs még egy ilyen?

            – Nincs.

            – Szerettem volna pedig egyet.

            – Mire a?

            – Hát ott tartanám az íróasztalomon, hogy ahányszor ránézek, mindig eszembe jusson Szeged… meg a régi magyar világ…

            – Hát pedig nincs több. Vót, de eladogattam. Mer csináltam én többet is, vót olyan is, améknek egész így vót a bűrsipka a fejin, mint nekem. Így félrecsapva. A vót a derék. Ojan bajusza is vót – magyaros.

            – Szebb ez, bátya. Mert ezt még akkor hozták magukkal a magyarok, ezt a napkeleti Vénusz-arcot, amikor hazát foglalni jöttek.

            Az öreg ránézett.

            – Én faragtam… Sok pízt megkerestem én evvel. Ezt a házat is evvel kerestem. Mégse akarnak megböcsülni!… Nyolc kilenc pengőt is kaptam egy éccaka lakodalomba…

            Mérges, tüzes haraggal nézett körül a kotlóalja népen a kis házban. Azzal a derekára kezdte övezni a dudát.

            – Lássa, mán elevenödik.

            Meg-megnyomintotta jobb könyökkel a fújtatót, s bal hóna alatt kövérre kezdett duzzadni a bárány. Már sivító kis szuszogások, fájdalmas lihegések is kezdtek kijönni belőle.

            A gyereknép körülállott bennünket, az apró székeket, az öreg nyugodtan babrált a sípon, csavargatta szorosabbra a fejét, aztán megszólalt:

            – No, dönts még egy pohár bort!

            Valami elszánás volt a hangjában, valami szilaj és betyáros elszánás, hogy: most még egyszer!…

            Koccintottunk.

            – A tekintetes úr egészségire.

            Aztán hátradült a kis széken, nekivetette hátát a falnak, s a szemét félig lehunyva, megriasztotta a dudát.

            Nyers, vadszagú, sokjajjú visongás tört ki, mintha tíz ördög bődült volna meg egyszerre.

            A gyerek kétségbeesetten sikoltott fel, egy kis másféléves csöppség. Az anyja ijedten kapta a lába közé, s vizet adott neki, hogy ki ne fogja a frász.

            Aztán megeredt a nóta. Mintha a pusztán elfogott lelkek dolgoztak, jajgattak volna a nyúzott bárányban. Fantasztikusan lihegett a domború oldala, kevélyen meredt a válla fölé a hosszú tölcséres nyél, s különös, idegen mozgás lepte meg az embert egész testében, amint két könyökkel, kitartóan dolgozott a dudán, s hosszú csontos ujjaival kapkodott a sípokon. Mint a saját tüdejéből, úgy nyöggeti ki a báránybőrből a dalt, s lassan vérszín futja el az arcát, s a szemei, kékes apró szemei a mély táskás puffadt bőrből gyermekes örömmel lesnek ki ránk. Sorra járnak az arcokon, és keresik a hatást.

            Bólogat és fejjel ütögeti a taktust, aztán elnyitja nagy fogatlan öreg száját, s rá is kezd a dalra:

Ha kend tudná az én bús

életömet,

Éjjel-nappal siratna kend

engömet.

            Fájdalmasan bőg a dala, s a sok sírású és vijjogású duda körülönti valami különös bizarr, hihetetlen zenével a rekedten erőteljes férfihangot.

            A társaság megelevenedik, a pici is tapsol már, s a kis szoba félhomályában mintha a kirgiz kunyhók furcsa népe volna körülöttem. Tam-tam mozgásokkal táncolnak a dalra, és szájtátva nyelik a nótát, a dudaszót.

            – Dönts még egy pohárral! – áll meg a nóta után az öreg. Már tréfásan teszi hozzá: – Énnye de lusta nép, mingyán szétfakadok.

            Nevet. Most először, s a szeme hamiskásan villog ki a vöröses-dagadt pillák vékony nyílásán.

            A kövér, jókedvű szomszédasszony maga szíveskedik a pohárral. Ez, mielőtt felhajtja, hosszan néz rá, félig furcsán. Ivás után megszólítja, csipkelődő, udvarló, vidám szóval.

            – Ej, Vera, te még segíthetnél rajtam!

            – Hogy én, Józsi bácsi?

            – Csak úgy. Ahogy az asszony a férfinépön segíteni szokott…

            Az egész arca hamis, gonosz nevetésbe torzul. A ráncos és puha cafatokból összerakott arc.

            – Maga még most is huncut, Józsi bácsi.

            – Az én, mindig is a vótam… Azér fene megette az öregséget… Mikor az embernek az orra az állára borul, úgy siratja a fiatalságát, hogy csepegnek a könnyei… A mán nagy baj. Mer mán akkor nem lehet asszonyozni!

            – Jaj, de gonosz, még most is asszonyozni akar!

            – Hát bizony, mikor fiatal vótam, osztán kimentem kaszálni, osztán eszembe jutott az édös feleségöm, csak hazaszaladtam, osztán aszontam neki, hogy: hé, gyere csak tojást keresni, üssünk rántottát. Bizony, ha jóllaktam vele, még a kaszálás is jobban esött.

            Úgy néztem az öreget, mint egy kedves és drága emlékét a voltnak. Hóna alatt ott pihent a duda, és ő azzal felbatyuzva, mintha csak az állatból verődött volna fel benne a régi kedv, csak úgy döntötte szívéből a vidám kiszakadású vérpezsgéseket. Kacagások és sikoltásos asszonyvihogások töltötték be a kis házat. S kövér és nehéz illatú szók röpködtek, mint a kéj napkeleti istennőjének felriasztott madarai.

            – Csak harminc esztendővel vónék fiatalabb, mindjárt meg is házasodnék – mondta csöndes, kevés mozgású vígságában az öreg, kinek lám csak a nyelve nem bír pihenni a késő öregségben. – Mert jó a feleség. Jó. Csak az az öröme az embörnek ha a feleségit szépen megöleli! Mer akkor se adója nem jut eszébe, se ruházatja, se ételje. Csak szépen megöleli a feleségét… Csakhogy hát nagy baj, hogy az asszonyt próba nélkül kell venni. Lám a csizmát is fel kell próbálni. Hát még az asszonyigát. Vagy szoros, vagy tág, vagy kicsi, vagy nagy. Nem próbálnánk ki egymást! Mit szólsz hozzá, Vera?

            Rávágta a nótát. Újra kirobbantak a visító, jajgató, urdungbőgésű hangok, s a gyerek megint elsírta magát.

            S jöttek az igazi nóták. Jött a Bagár Imre. Maga a vastag szomszédasszony dalolta el, külön kérte, hogy „mindenki bele alapodjon!”, de azért még maga az öreg is elhallgatott, s a tetemes asszonyszemély szilaj mozdulatokkal vágta ki a dalt, végig:

Föllépett a székre,

Fölsóhajt az égre,

Én istenem, sok rablásim

Most jutnak eszömbe!

            Megbabonázva ültem, s lehunytam a szemem, hogy teljesen és tisztán éljem újra a régi magyart. A keletit, aki szűzen jött amonnan. Amelynek, ha tán vére veszett volna is, tiszta kereszteletlen vére, még megleltem hajdanvaló kedvének egy késői foszlányát… napkeleti kultúrájának egy kisded tükrét.

            Újra ittunk, újra dalloltunk, beszélgettünk, s ránk jött az este.

            Akkor béke és szünet lett a mulatozásba. Az öregnek megfáradt a kedve, s áthagyta a gyeplőt a fiataloknak. Csak én éreztem akkor is hozzá közelebb magamat, mert benne voltam a régieknek emlékében, itt éppen ezen a Szegeden, amelyen olyan kevés maradt új életében a régiből.

            S egyszerre csak berregés és zirregés, s rekedt torokkal az asztalon megszólal a mai idők gépzenéje, a gramofon.

            Odanéztem az öregre.

            Fel akart ugrani, de megint csak ülve maradt. Megdűlt a falnak, s mogorva lett.

            A gramofon pedig berregve és zirregve kárálta el az új nótákat, s a fiatalság kacagott és tapsolt, és táncolni kezdett az asztal körül.

            Az öreg kiesett a közből. Senki sem látta többé, senki sem gondolt rá.

            És egyszer csak előveszi a csizmaszárból a kését, s kézbe kapja a dudát. Egy-két kis, óvatos nyisszentéssel lefejti a bőrről az indus bálványfejet s a díszesen faragott fekete sípot.

            Feláll. S rekedten, ridegen, kegyetlen keserűséggel szól:

            – No, tekintetes úr. Itt van. Magának adom.

            Parolára nyújtja a kezét.

            – Ha ki nem hajintja… Úgy gondolom, maga még megböcsüli.

            Avval kimegy a házból, hátra, az örökös keserűségei és öreg mérgei és haragjai tanyájára.

            Ahol már soha többé meg nem fogja vigasztalni egyetlen percét sem a duda… Ahol már csak bánata és szívfájása marad, míg életet őriz tetemében. S hogy egy perce se vesszen közönybe, ott ül rajta örökre a fejetlen bárány, a letilolt duda.

            Bent a gramofon azonban tovább zenél, a fiatalok, a gyerekek frissen visonganak s táncolnak.

            Kint pedig megered a hóesés, amely szépen betakarja Szegedet, a nagy várost, s csendesen szitálja a pelyheket a Dankó Pista hegedűjére…

Az est, 1913.jan. 21.  

The post Paprikaszagú folytatás: A szegedi dudás appeared first on PaprikaMolnár.

Előző alkalommal a szegedi papucs kopogása vezette be Móricz Zsigmond leírásait a Tisza-parti városról. Ezen a héten a Paprikaszagú levegőben második fejezetét közöljük, amely A szögedi embör címet viseli:

Ha egy nappal tovább ások abban az emléktömegben, amely rám zúdult Szegeden, lassan kihámozom magamat az élet közönséges nyomorúságának erős átérzése alól, s lassan derülten és mosolyogva megjelenik előttem a szögedi embör.

            A mi drága és bűbájosan meleg tekintetű Mikszáthunk kreálta meg azt a szögedit, akit csakugyan ott találtam a nagy város egy kedves kis piszkos zugában.

            Fürge nagy ember. Magas, piros, de nem borittas, inkább józan, okos, belátó s meleg humorú.

            – Hát lesz-e háború, uram? – kérdi kedélyes komolyan s folytatja: –  Mert hát ne is legyen, kéröm, elég volt negyvennyócba, a nagy veszödelöm.

            – Emlékszik még?

            – Hogyne emléköznék. Így gyüttek felűrül a muszkák, gatyába vótak, mindenki szalatt előlük. Én is elszalattam vóna, de vót akkor két jó malacunk, azt kellett őrizni.

            Jófajtájú ember, mérem, számítom magamban. Amolyan egytestű ember, kinek kemény étel kell. De bámulatosan tele van élettel, szívós, mint a bőr, elpusztíthatatlan. Ha nevet, egész testét megrázza a kacagás, apró tréfák, élces semmiségek nemigen sisteregnek ki belőle. Sűrű vérű magyar ez, akinek fűszeres a vére, és vagy nagyon haragszik, vagy nagyon jókedvű.

            – Ádám Imre vót a kapitány. Mikor a muszkák gyüttek, csak azt kiabálták: Nem szaladik, senkit se bántik. De bizony a boldogult nagyanyám is a hóna alá kapott egy párnát, azzal nekiszaladt a Tiszának.

            Hangosan kacagott. A gyerekkori veszedelmek késő emléke vidámította meg.

            – Osztán belehótt? – kérdezték a késő unokák ijedve.

            – Hát a mustoha apám utána ment, osztán csónikba húzta. Hát, mondom, én nem szaladhattam el; a két malac miatt, mer azt nekem kellett megőrizni a muszkáktul. Jobban féltem én az apámat, mint az egész muszka sereget. Hát megszólal az ágyú innen a sziget felől, én meg kimegyek az utcára, osztán leltem egy köcsög bort. Mondom az öreg Lovászi Pista bácsinak: Pista bácsi, nézze má, bort leltem.

            Osztán ittunk. Megittuk.

            Mindenki nevet. A rendetlen szobát mintha valami veszélyes érzés melegsége fűtené. Szól az ágyú a sziget felől, s a gyerek, aki a malacot őrzi a muszkák ellen… meg az öreg ember, aki talán nem bírt menekülni, bort isznak… A hallgatók nyitva felejtik a szájukat, s mint az édes mézet szíjják a beszédet.

            – De ki vót adva a muszkáknál parancsba – mesél tovább a szögedi embör, mintha táltos mesét mondana –, hogy ahun annyi gyerek van, mint egy öklömnyi, nem szabad rabolni. Hát én is benn vótam a házba, így ni  – s befelé mutat, mert ez volt az a ház már akkor is, ott az udvaron, szemben –, mikor gyüttek a muszkák, csak benyugták a fejüket, osztán mikor megláttak, szaladtak tovább.

            Az asszonynép bólogat. Kis reménykedések támadnak, hogy mégis a háború sem olyan iszonyatos. Be jó, hogy itt is két pici gyerek van a háznál. A fiatal anya magához öleli a kicsinyeit, s előre dugott fejjel figyel.

            – Csak a vót a derék, hogy a szappanlúgot, tuggya, ami a szappanfőzéskor a fenekin marad salak, aztat úgy ették, mint a zsíros pogácsát. A fene a bélüket. De máma, hogy evvel az erős szódával főzik, ma nem tudná enni, hanem akkor még széksóval főzték.

            A háznép kezében megáll a kés-kanál. A nagy barna kemence körül mély csönd van. Vidám csönd.

            – Sokat élt bátyja, sok szép időt. Sokat tapasztalt.

            – Sokat én, kivált a malomban. Mert mónár vagyok én. Vagyis vótam, míg a malmot össze nem törte a jég. Akkor osztán fel kellett vele hagyni. Nem érdemös, hogy jött a gép. Mer máma olyan a nép, hogyha az utcán menne a gép, aki meg is süti a könyeret, annak adná.

            – Hát a nagy árvíz. Arról mondjon valamit.

            – Gergő napján gyütt be… Jaj bizony csúnya veszély vót. Én ugyan sose féltem tülle, mert aszontam, hogy Szegeden annyi ember van, ha a fele csak a lábát elébe teszi, a másik fele meg a fődet horgya, osztán mögnyomja: ölég. Nem is gyütt vóna be, de a nagy szél gyütt rá. Akkor kinn vótam a malomba; osztán mikor láttam a szelet, hazagyüttem, mondom a feleségömnek: Na hé, pakoljatok mind, mert most már gyünni fog a víz. Hát egy kemönce kenyér vót bevetve, mondom, majd kiszödöm én, csak mondd, mék órára szoktad szödni. Hát megmondta, én meg otthun maradtam. De mán egy csónikot időnek előtte hoztam, hogy menekülhessek. Osztán gyütt a víz! Gurult, mint a por! Magosan! Bőgött!…

            – A gyereket bőcsővel vitte, kérem – tódítják.

            – Bizony az elvitte. De én csak azér szidtam magamat, hogy szamár vótam, hogy a kerítés tövit fel nem hántam földdel. Mingyán begyütt rajta. Hát ott vót a kamra akkor is e, meg a pince, vót benne harminc köböl búzám. Mingyán csak odaszalatt a víz. Ejnye a zistenit, mondom, be jól tudja a járást!… Minden búzám odaveszett.

            Kimeredt szemmel figyelnek, de nevetnek. Azért hiába nevet az ember, gondolatban kinéz az utcára, s látja, hogy jön a víz. Mint a por! Magasan. Bőgve.

            – No, mondtam is, annyi pénze az Istennek sincs, hogy Szeged városának a kárját kifizesse…

            Hallgat.

            – Nem is adtam be a harminc köböl búzát sem. Pedig vótak olyanok is, akiknek semmijük se vót, mégis kaptak pénzt!

            Elkedvetlenedik. Legyint.

            – Nem baj az – mondom. – Csakhogy ilyen erős, derék öregséget ér.

            – Hát még az anyám! Az százhárom évet élt. De mindig mondta, hogy azér, mer neki sose vót szabad meleg vízbe mosdani, csak míg iskolába nem járt. Osztán mikor eccör látta, hogy szemüveget teszek a szömömre, mondta: Ugyan fiam, ne rontsd el a szömeidet! De ű csakugyan addig döfködte a cérnával a tű fokát, míg a százhárom éves szemeivel mégis beletalált. Hogy mit tesz a meleg víz! Megfőzi az embör szömit…

            A fiatalok bólogatnak, helyeselnek. Ránéznek az öregre, aki hetvennégy éves térdein hároméves bámuló kis unokáját tartja. Íme, így kapcsolódnak össze a századok. Ez a gyerek az elmúlt nemzedéknek bölcsességét innen viszi talán tovább a jövő generáció veérébe. Tessék most jönni a kultúrával! S a gyermek lelkében szembeszállani az öreg magyar imponáló tekintélyével, a negyvennyolccal, az árvízzel s előbb porrá rombolni, sőt gyűlölségre fordítani minden tiszteletet az elődök és életük és bölcsességük iránt… Azután jöhet a szegedi új ember!

            És jön is. Itt van. Az öregnek a fia mesterember; iparos-különös, ízetlen és kevert magyar beszédében Pestről álmodozik… Csak Pesten szeretne élni… Ez már nem a Mikszáth alakja, talán nem is az enyém, hanem az utánunk jövőké.

Az Est, 1913. jan. 18.

The post Paprikaszagú levegőben II. A szögedi embör appeared first on PaprikaMolnár.

Egy alkalommal már előfordult, hogy a fűszerpaprika irodalmi vonatkozásait boncolgattuk. A továbbiakban szívesen kiterjesztenénk ezt a tevékenységet. Móricz Zsigmond Paprikaszagú levegőben. Írások Szegedről c. műve az író szegedi benyomásait összegzi, természetesen gazdagon fűszerezve. A terv szerint Móricz írását fejezetenként, időnként más témákkal megszakítva, tárjuk a kedves olvasó elé.

Az első szakasz a Szegedi papucs címet viseli. Mivel korábban már mi is közöltünk egy rövid leírást a témáról, különleges csemege lesz most végigböngészni Móricz oldalait:

Már a vonatról megszúrja az ember szemét a paprikafüzérek kárminvörös függönye amely csaknem minden ház ereszébe ki van húzva.

– Hát ez komoly dolog?…A paprika és Szeged?…

A magyar kultúrembernek kissé kellemetlen a magyar vidék specialitása. Az elmaradottságnak bizonyos kihívó jelét, a kultúrálatlanságnak szembe rikító színét szoktuk látni benne…

Az alsóváros végtelen hosszú nyílegyenes utcái. Két oldalt gyepes árok benne libák zsizsegnek, s útkeresztezésnél elhullott macska várja a feltámadás napját…

Két takaros fiatal leány kattog szembe velem. Frissek és mégis nem falusiasan vidámak, hanem kisvárosiasan rátartók.

– Ez a szegedi papucs?! – nevetek rájuk akaratlan, mert megfogott s meglepett a lábukon libegő rózsás kis papucs, amelyben ruganyosan lépkedtek a hótalan kemény téli utcán…

– Ez.

– Télen is jó?

Jó.

Észre sem veszik, hogy valaki az útjokban állott, ridegen lépnek át a szómon, mint a városuk a nagy árvízkor a Tisza rombolásain; ezek a kis nők a vérükben viselik azt az erőt, amellyel Szegedet újjáépítették vala… Olyan újjá, hogy ma Szegedhez hasonlatos úri város nincs több Magyarországon. Én paraszt vagyok benne. Mert én szeretem a régit, a múltat, a lepergett élet itt hagyott lomjait, apró értékeit, a sáros csizmafoltjait és az embervérrel termelt finom alkotásait.

Ez a város azonban újonnan van bútorozva; mint a modern milliomos, aki mai rangjának megfelelően rendezkedik be az ara lakodalmára. Hová teszi a régi holmiját?… Sehová, elpusztítja, megsemmisíti… Még csak a padláson sem őrzi. S mai életében nincs több, ami a szegény és szomorú múltra emlékeztetheti, csak ő saját maga…           

Szegednek is egyenesek az utcái, vonalzóval papíron húzott egyenes léniák s a régi zegzugok és sok régi verekedéses és zokogásos osztozkodások telekroncsai ki vannak kerekítve a város formája szerint. Egyebe nincs régi, csak a népe.

Bizonyára nem ment volna a dolog a Tisza úri segítsége nélkül, sem a Tiszák úri ambíciója nélkül: de nekem az az érzésem, hogy mind a kettő nagyon megfelelt ennek a szegedi népnek.

A szegedi szép asszonynép papucsos, karcsú bokájú lábacskáinak. Egyenes utca kell ezeknek és finom gyalogjáró, ahol riszálva és pillangósan járjanak, és úri bögyösködéssel libegjenek át az életen.

A legelső papucsoshoz benyitottam.

– Van-e szép szegedi papucsa?

– Van kérem!…- s ijedten, rettenve bámult rám az érthetetlenül kicsiny műhelyben, amely az udvar fenekén egy rozoga deszkabódéban van, egy szépszemű, de vérszegény és görnyedten a tőke mellett ülő fiatal asszony.

– Van kérem, de az uram éppen kinn van a piacon, a papucsos kosárral.

Gyáván és félve lesett rám, mint aki a szerencsét kapta egyszerre a tulajdon házában, s most ki kell eresztenie… Nézte, bírálta, mit kezdjen velem.

– A tanonc elkísérné az urat…

A terv nem látszott rossznak, de jónak sem. A piac messze van, addig is eltűnhet, ott még könnyebben a szerencse, mert papucsos van százával egymás mellett…

– Tessék megvárni… Mindjárt itthon lesznek… Egy órára itthon lesznek. Már félegy…

S én lomha tétovával állottam… Segítségül jött az öreg atyus, a régi szögedi embör, aki egy-kettőre előhozakodott negyvennyolccal, meg a nagyvízzel, meg a kövér jó mónár adomákkal… Mert ő mónár volt, nem papucsos.

Az idő röpült. Félóra, egy egész óra, több is… Előveték a dudát. Megmutatni, hogy mulattak a régi időkben Szegeden. Megitták a bort, amit hozattam, és daloltak és táncoltak, és a gyerekeket is előszedték, produkálták… délután három óráig…; mert „ma addig tartott a piac” s csak akkor jött meg persze a kissé meredt szemű, de meglepően intelligens fiatal gazda a papucsos kosárral…

Két forint, három forint… Tíz korona ára vásárért!

– Gálánc a papucs.

A műhely magassága 190cm, hossza 320cm, szélessége 250cm.

S voltunk benne tízen.

A sarokban két ágy egymás fölött, mint a hajóban, a segédnek meg az inasnak. Tűzhely, fogas, nagy asztal, láda, tőke s tömérdek szemét, bőrök, hulladékok, selymek, szerszámok, gazda, mester, segéd, tanonc, két asszony, két gyerek s a kövér szomszédasszony, aki velem együtt több levegőt szorított ki a kisded hajlékból,mint ők hatan.

Kiválasztottam a papucsokat. Míg rávarrják a selyemszalag pillangóját, rövid, szárazon pergő, merev kérdések és híg, modern szózagyváló, régi hangfestésű komoly feleletek.

– Jó vásár volt?

A mester zavartan néz rám, s a kis kosárra, melyből nemigen látszik semmi eladott portékának híja.

– Tudja, mögérzi az embör ebbe az iparágba is, hogy baj van – segíti ki az asszonya.

– Sok papucsos van?

– Van legalább száznyolcvan.

– És mind megél?

– Mikor milyen szezonja van. Az idén nem volt rá szezon. A tél idén rossz, majd tavasszal.

– Azelőtt még több papucsos volt, ugye?

– Nem volt több – ingatja a fejét a kis mester s gondolkodva, komolyan néz maga elé.

– Sőt, most többen vannak. Nagyon rajonganak, kivált a fiatalok. Bár ez a felfordult világ nagy kontrabontot csinált, mindenre nagy szünet van.

– Ki a képviselőjük?

– Ki?… Ki is!… Én bizony nem tudom.

– Hát azt tudja, ki a miniszterelnök?

Nevetnek. Nem tudja senki.

– Nem olvasnak újságot?

– A segéd úr olvas, de én nem látok úgy, mint más, csak szemüveggel és nappal restellem feltenni, hogy jönnek-mennek a vevők, csak este, mikor begyullad a lámpa.

– Hát a polgármestert ismerik?

– Úgy névrül. Hát nekünk nemigen van közünk hozzá.

– Csak az a sok pénz – szólt bele az öreg -, amit beszednek. Mégis a népet úgy nyúzni, az túlságos.

– Hát pap van sok?

– Van itt tíz is! – böki az öreg jóízzel.

– No az úr, úgy átlag kérdi – helyesbíti a fiatal mester.

– Arányosan számítva hat van. Azt, a vendégpapokat, nem lehet számítani.

– Hát maga mit keres egy évben?

– Azt nem számítottam ki úgy. De nekem is annyi az adóm, mint édesapámnak. Harmincnégy korona.

– Egy évre?

– Egy negyedévre.

Csönd lesz egy percre. Mintha a nagy sebet téptem volna fel.

A segéd leteszi a szerszámot, s az arcomba bámul csendesen, ülve hízott, puha, nagy fiú.

– Hát maga mit keres?

A fiú megzavarodik, lesüti a fejét, nem szól. A szeme vizes lesz, a vér megszínesíti arcélét s látom, hogy az egész csoport népen kínos zavar, nehéz garasos verekedő, keserű feszültség ül ki.

A gazda erőt vesz idegességén s megmondja:

– Hát van neki három hatos fizetése. – S erősen, szemrehányóan, keveslően teszi hozzá: – Megcsinál harminc párt egy héten.

– Meg lakás? Koszt? Kvártély?

– Kvártély igen – siet felelni a fiatalasszony, s úgy veti rám nagy szemét félve -, de koszt nem!

– Hogy?

Kínos csönd.

– Meg lehet élni azért belőle… – mondom gyáván, az urakkal tartva, a gazda szájára beszélve…

Kap rajta a kis mester.

– Szerényen meg lehet élni, kérem. És én is, mikor nem voltam családos, segéd voltam, és akkor még nem voltak ilyen munkabérek…

– Inaskodás mennyi?

A segéd most először szólal meg. Három óra óta. Míg a többiek daloltak, táncoltak és dudáltak, ő dolgozott, „dur”.

– Inaskodás négy év és két hónap.

Fáradtan és nehéz lélegzettel állok fel a kis kerek székről, ahol három órát ültem végig télikabátban, legalább huszonhárom fok hőségben. Mindenki megkönnyebbült, fellélegzik. Mintha lidércnyomástól szabadultak volna.

A tőke és munka harcát ilyen belölről, ilyen véres fájdalmak csírájában még nem láttam, mint ebben a parányi kis műhelyben, amely nem a szegénységnek, hanem az emberi kapzsiságnak igénytelenségét hirdeti. Mert ott áll az udvar fején a nagy ház, számos szobával, üresen avagy lomokkal tele.

S valahogy megint megértem, még jobban megérzem Szegedet a papucsoson keresztül. A tiszta és baromtalan és mezei munka nélkül élő városi parasztságot, amely skatulyaszerűen éli az életét. S kultúrpalotás és rakpartos és körutas és sok szép szobros előkelő úri Szegedet, amely lebilincseli és megvesztegeti a vendéget.

De én kifogtam rajta, mert nem az idegenek számára megszabott kocsikon és utakon nyitottam be a vizit tereire, hanem balra, az alsóváros felől, árkon ár és bokron át; és csakugyan, száz lépésre az állomástól, már rám nevetett Szeged kultúrája, amelynek jelei száz és ezer számra vannak lerakva, mint az őskori telepek körül lehettek!…

Szöged! Szöged! Még az emlékeim kóvályognak, mint a felvert varjúsereg s összevissza kavarognak bennem az impressziók régi életed nyomai s újonnan növő jelened sok jelei fölött. Holnap már nyugodtabban látok bele benyomásaim tömegébe. De ma már jól érzem, hogy otthon voltam benned. Soha a magyar életnek, a mai magyar életnek s a réginek kitűnőbb s jellemzőbb fókuszát sem nem láttam, sem elképzelni nem tudtam, mint amilyen te vagy a valóságban.

Az Est, 1913. jan. 17.

The post Móricz Zsigmond: Paprikaszagú levegőben. A szegedi papucs appeared first on PaprikaMolnár.

Alsóváros (régebben: Alszeged) mindig is Szeged azon városrésze volt, melyet magyar nemzetiségű lakosságáról, lakóinak szigorú, katolikus vallásáról és mezőgazdasági tevékenységéről ismertünk. A településrész jól elkülönült a Belvárostól (Palánktól), melynek heterogén népessége inkább üzleti és közigazgatási ügyekkel, szellemi tevékenységgel foglalkozott. A vízimalmairól ismert Felsőváros népe a Tiszán bonyolított közlekedési és szállítási feladatokat, illetve ipari tevékenységet folytatott, a szegényebb Rókus lakossága pedig céhes képzettséget nem igénylő szakmákból (fuvarozás, kukoricatermesztés, sertéshizlalás…stb) tartotta fenn magát.

A városrész falusi környezetet idéző, girbegurba utcái sajnos az 1879-es nagy árvízzel mindörökre eltűntek. Nagy mennyiségben megjelentek viszont a takaros, napsugaras oromzatú parasztházak, melyek ma is Alsóváros – vagy ahogy lakóinak vallási buzgalma miatt nevezték, Jámborváros – utcaképeinek tipikus elemei.

Paprikatermesztésre szinte kizárólag Alsóváros népe specializálta magát, ezért is hívták ezt a településrészt Paprikavárosnak. Érdekes, hogy a Szegedhez közeli paprikás falvakban, például Röszkén és Szentmihálytelkén is azért alakult ki intenzív paprikakultúra, mert Alsóváros gyorsan szaporodó lakossága ezekre a területekre rajzott ki.

Alsóvároson és a környező falvakban a paprikatermesztést egyaránt a dohánykultúra előzte meg. A dohánymonopólium 1851-es bevezetése után ugyanis a termelők átálltak a paprikára, hiszen a növény feldolgozásának technikája, eszközkészlete hasonló volt a dohánytermesztés során megismerthez. Bálint Sándor leírja, hogy a folyamat során használt szavak, kifejezések is a dohánytermesztési múltban gyökereznek.

Bálint Sándor egyébként maga is Alsóváros szülötte, a városrész paprikakultúrájáról, népéletéről, vallási hagyományairól számos tudományos munkája látott napvilágot. Tőle származik a feltevés is, miszerint a paprikával talán az alsóvárosi ferencesek ismertették meg a szegedieket.

A Kisboldogasszony napján indult szedés után az alsóvárosi paprikás gazdák füzéreiket az eresz alá akasztották, hogy az őszi napsugarak utóérleljék a terméseket. A „kipirosodott” szeptemberi-októberi Alsóváros Móricz Zsigmondot is rabul ejtette. Egyik írásában kifejti, hogy Szeged utcái ilyenkor olyan látványosságot jelentenek, amelyre komoly turizmust lehetne alapítani.

Szeged paprikatermesztő múltjához, egyben a jelenkori lehetőségek kiaknázásához kötődik a 2018. október 12. és 14. között tervezett Szegedi PaprikaShow és Chili Weekend. Az esemény számos izgalmas programlehetőséget és kóstolót tartogat.

The post Alsóváros, Jámborváros, Paprikaváros appeared first on PaprikaMolnár.