Megújult a Paprikamolnár webáruháza. Több termék, szebb csomagolások, könnyebb kereshetőség: www.paprikawebaruhaz.hu

Szerteágazó munkakör

A paprikakofa legtöbbünk szemében talán egy dörzsölt piaci árus, aki nagy rábeszélőkészséggel és értékesítési gyakorlattal igyekszik túladni a portékáján. Feladatköre (és szerepe a szegedi paprika hírnevének öregbítésében) azonban ennél jóval komplexebb.

Elsősorban azt kell leszögezni, hogy nincs a piachoz kötve. A nyersanyag továbbítására specializálódott füzérkufa például közvetítő volt a termelők és a kikészítők között. Egy-egy paprikatermesztő család sokszor több évtizedes, generációkon átívelő kapcsolatot tartott fenn a füzérkofával. Bálint Sándor tanulmánya szerint „…erre különösen széleskörű tanyai ismeretséggel, atyafisággal rendelkező alsóvárosi, vagy röszkei szegényebb parasztasszonyok vállalkoztak, akiknek igájuk volt, akik vagy urukkal, vagy legényfiukkal indultak tanyai beszerző útra. Egyeseknek külön, állandó fuvarosuk is volt erre a célra. A híresebb, nagy tételekben vásárló, megbízható füzérkufának a nagygazdák hiteleztek, a kikészítők pedig előleget is adtak. Ez a mellékfoglalkozás azért is hasznos volt, mert nem kellett hozzá iparengedély.”

A kofák azonban nem csak a termelőket keresték fel. A visszaemlékezések szerint olyan távoli városokban is árultak, mint például Lugos, Fiume vagy Nagyvárad.

A paprikakofa mint a szegedi paprika terjesztője

A fent említett nagyobb utak paprikatörténeti jelentőséggel is bírnak. Az utazó kofák ugyanis hozzájárultak ahhoz, hogy a paprika már az 1800-as évek közepére általánosan ismert és népszerű fűszerré válhasson. Szerepük az őrlemény terjesztése kapcsán megkérdőjelezhetetlen, hiszen az már a nagyobb vasúti fejlesztések előtt meghódította az országot.

Akárcsak a paprikakofa, a hátipatikáros (afféle mozgó kínálattal rendelkező, vándor gyógyító) is kivette a részét a szegedi fűszer széleskörű bemutatásából. Fontos megjegyezni, hogy a törött paprikát nem ételízesítőként, inkább orvosságként ajánlotta.

Néhány paprikakofát név szerint említ Bálint Sándor munkája: Ördög Teca, Győri Roza és Négyökrű Ágnes valamikor a Valéria téri füzéres és a Széchenyi téri őröttes piac aktív szereplői voltak. A talpraesett, a jég hátán is megélő paprikakofa a Szegedhez kötődő irodalomnak is szerves része. A témáról Móricz Zsigmond is közölt egy kedves anekdotát.

Még több részlet A szögedi paprika című könyvben!

Szívesen megtudnád, milyen történetek állnak a minőségi termékek mögött? A fűszerpaprika fogyasztása során az őrlemény múltját is megízlelnéd? Webáruházunk kínálata nem létezhetne a Molnár Anita könyvében vázolt folyamatok nélkül. A szögedi paprika című kötetben kontinenseken átívelő kereskedelemről, szántóföldi munkáról, malomipari fejlesztésekről, Szeged múltjáról és a magyar paprika jövőjéről esik szó.

Megújult a Paprikamolnár webáruháza. Több termék, szebb csomagolások, könnyebb kereshetőség: www.paprikawebaruhaz.hu

The post Régi szegedi mesterségek II. A paprikakofa appeared first on PaprikaMolnár.

Ágnes néném becsületes és tisztes iparában szegediesen kufa, amit másutt, ahol nem tudnak olyan jól magyarul, mint Szegeden, közönségesen kofának mondanak, s értelme szerint kiskereskedő, akinek igen könnyen mozduló üzlete van, nem köll ahhoz sömmi, csak számos kosarakon alapulván a városháza felőli sarkon, a piros postaláda előtt az üzem.

Ágnes néném hetvenéves korában azt mondta:

– No gyermekeim, én most már nyugdíjat adok magamnak.

Evvel utoljára összeszedte kosarait és mérlegét és tábori székét, szépen hazament a kedves kis házába, és bevonult a saját maga által teremtett nyugdíjalapra.

Nem kellett rajta búsulni. Volt neki annyi pénzecskéje, hogy a hetven éven felüli éveket rendes és személye szerint kellemetös megnyugovással töltse el. Szám szerint ugyan nem tudott költségvetést csinálni, mert sem írni-olvasni nem tanult meg, sem a holnapi árakat nem bírta soha kifundálni, de azért bízott Istenben, hogy majd csak megsegíti ezen a nehéz gazdálkodáson is, amit a magányos öregség jelent.

Nem volt ugyanis soha férfiemberrel olyatén szövetsége hogy annak folytatása lett volna. Maradt lányfővel tisztes öregasszonynak s maga módján magabírónak.

Azért nem volt elhagyatva. Akinek van valamije, akinek Isten adott valamit, az nem marad elhagyatott. Jöttek az unokajányok, rokonfiúk, s a beházasodott emberkék, asszonykák, és sorra csodálták az Ágnes néni ezzét-azzát.

– Jaj, Ágnes néném, de jó egy sifonér, de jó volna az én jányomnak, most mén férhő az istenadta, s nem tudok neki ijet szörözni.

– Jó vóna fiam, hát akkor vidd el. Szöröncsével.

Így aztán rákapogattak Ágnes nénire, s két-három esztendő alatt elment a sifon meg az asztal meg a láda, meg az ágy meg a pénzecske innen is, onnan is, s Ágnes néném egyszer csak főeszmélkedik, s azt mondja:

– Nini, a kosaraim mögvannak!

Azt az egyet nem kérték el.

Ő pedig fővötte a kosarát, s újra kiballagott a régi állásba, ott a patikával szömben, s vette, adta a friss gyümölcsöt, a zöldségöt, amit lehetött.

De megörült ám neki az egész város. Mindenki köszöntötte. „Jó röggelt, Ágnes ángyó!” Lelköm, jó röggelt.

Jön a polgármester, möglátja a drága Ágnes nénémet, mingyár köszönti:

– Jó röggelt, Ágni ángyó!

– Jó röggelt, édes gyereköm. Mén a hivataljába, lelköm?

– Mögyök, Ágni ángyó, mögyök.

– No, Isten vezérölje!

Jön a főispán:

– Jó röggelt, Ágni ángyó.

– Jó röggelt, édös magzatom, no mögvan-e az egészsége?

– Mögvan, Ágni ángyó.

– No, védelmözze Isten, édös szerelmem.

Jön a sarki rendőr; az is mondja:

– Jó röggelt, Ágni ángyó.

– Jó röggelt, édös uram, mit álmodott az éccaka? Sömmit? Az az egészségös, jó uram.

– De nem addig van az, Ágni ángyó. Nem hallotta, hogy ki van hirdetve, hogy minden portékának az árát ki kell írni. Ki, a möggyet mög a cserösznyét mög az uborkát mög mindönt.

– Ó, szerelmöm, hogyne hallottam vóna, de hát hogy töhetném én azt mög, mikor jól tudja, se írni, se olvasni nem tudok. Nem ojan apám vót énneköm, gyerököm, hanem ojan, hogy a nem törődött mivélünk, mög nem is vót akkor még a tanyákon annyi iskola, mint most.

– Hát pedig annak mög köll lönni, mert mindennek ki kő lönni írva.

– Hát írja ki, lelköm.

– Én nem, énneköm más a dolgom. Hanem magát fölírom, ha mégeccör erre járok, s nem lösznek kiírva az árak.

– Hát szerelmöm, ha magának az a kötelessége, akkor tögye.

Ágnes néni csak tűnődött, csak evődött, de nem tudott segíteni a bajon. Oly nagy dolgot csinálnak az emberek, s oly fő vannak avval a kis írással, mintha avval már több lenne a szép gyümölcs, s olcsóbb az ára.

Inkább foglalatoskodott tehát avval, hogy áruja szép legyen, s ne is kérjen érte olyan sokat, hogy azok a szögény embörök mög nem bírják vönni.

Szóval élt és dolgozott, s örült, ha valami jól ment.

De két nap múlva csak megjelent újra a rendőr, s mondja:

– Ágnes néném, még most se tudja a törvényt?

– A törvényt tudom, lelköm, a törvényt azt mindet jól tudom.

– Nohát mindet talán nem.

– De mind tudom, gyerököm. Szeresd az Istent teljes szívedbül, lelködbül, ez az első törvény, a második pedig, hogy szeresd a te felebarátodat, mint te magadat. Több törvény nincs.

– Dehogy nincs, van még egy: ki kő írni az árakat.

Evvel elővette a rendőr a kis zsebbeli könyvét s az íróvesszőcskéjét, s kezdte irogálni Ágnes nénémet.

– Be fogják ám magát idézni.

– Isten ellen nem törhetünk – mondta Ágnes néni.

– De mög is büntetik.

– Ha Istennek az az ű akaratja!

Bizony, úgy is lett. Ágnes néninek be kellett menni a főkapitányságra, s egy fiatal főkapitány elé állították, de oly fiatal elé, hogy még bajusza se volt.

– Ágnes néni, két pengő!

– Kettő, ugye lelköm.

Evvel kibontotta a nagy kufapénztárt, a csíkos szatyrot, s kikeresett belőle két szép ezüst pengőt, s letette az asztalra.

– Egészséggel, édös violám. Egészségére – mondta, s elballagott sorára.

De e semmi. Egy hét se telt, megint itt a rendőr.

– Ágnes néni, hát maga még most se írta ki az árt?

– Édös lelköm, má mögfizettem a tandíjat.

– Majd megfizeti újra, duflán.

Evvel a kegyetlen rendőr újra felírta Ágnes nénit.

– Nem baj, édös lelköm, csak a kedves családjáhó lögyön jó. A szögedi hóhér is csak a kötelességit teljesíti, az attul még igen jószívű apja löhet a gyerökeinek.

Bizony megjött újra az idézés. De nemcsak neki, hanem sorba a kofasoron többeknek. Nem megy oly gyorsan a világ átalakítása. Még a kerék is csikorog, hát még a rend.

Újra fő köllött mönni a tekintetes főkapitány úr legkisebb inasához vagy szömélye képihöz.

– Kis lelköm, mönnyetök tík előre, majd én is bekövetközök.

– Hó, hogyne, inkább maga gyűjjön elébb, álljon az élire – mondták a fiatalabb kofák, s nem akarták, hogy Ágnes néni még valahogy kimaradjon a sorból.

Így be kellett menniük mindnyájuknak, s Ágnes néni odabe csak mögállott nagy szelíden s hátul, végire várta, míg a többieket hóhérolják, kit két pengőre, aki először jelentkezett, s kit négyre, aki már járt itt.

Lassan kimentek, s csak nézték, hogy Ágnes ángyó még bent kushad.

– Hát Ágnes néni, magának nem vót elég a büntetés? Újra itt van?

– No lássa.

– Nincs magának egy üsmerőse, aki kiírja magának az árakat.

– Édös micsodám, szóltam a rendőrnek, de aszonta, neki más a dóga, hogy engöm főírjon. Szóltam a söprőnek, de azt mondta, neki más a dóga, az, hogy a szemetet az én szép gyümölcsömre söpörje…Nem baj, szóltam osztán egy olyan diákforma fiatalnak is, az osztán mögtötte, s mögirostálta néköm a kis táblácskákat.

– No ugye?

– Ügön ám, édös jóságom, de az embörök gyüttek-möntek az utcán, s mög-mögálltak, nevettek. Kérdök osztán egy jóembört, mit nevetnek ezök? Hát mögmondgyák: mit írattam én ki az epörre?

S Ágnes néni szemérmösen a szája elé emelte a kendőjét:

– Az vót kiírva: „Ez a vénasszony szabad kézbül eladó.”

Hát az egész rendőrség hahotába tört ki. Még a közönséges rendőr urak is, a karddal az ódalukon, meg a fogalmazó urak arany rózsacsokra a gallérjukon, meg a fiatal főkapitány szömélye! Csak úgy fogták a hasukat, s nevettek, nevettek ész nélkül.

Mondja osztán a főfő kapitány vagy micsoda köztük:

– No Ágni néném, ez eccő mögengedünk magának, mer e mögért négy pöngőt! Ez a nevetés.

– Alássan köszönöm, fiatal úr, Isten nevelje nagyra magát!

Evvel elbúcsúzott tisztességgel s kicurukkolt.

No lám, az előszobába meg mind mögvárta a sok kufa, s nézték:

– Nini, e mög nevetve jő ki, mink meg ríva gyüvünk ki, e mög még nevet!

Ágnes néni felemeli két, sok munkában nyűtt tenyerét, s lecsap hetykén betyárosan, táncosan két felől a bakacsin kötényére:

– No!… mé nem hazuttatok tík is egy jót!

S hátat fordít, s egészen mögfiatalodva következik el a törvény házábul.

1940.

Paprika piac a szegedi Széchenyi téren

The post A szegedi kufa. Ágnes néném esete appeared first on PaprikaMolnár.