A javában zajló Szeged Napja Ünnepségsorozat kapcsán ebben a bejegyzésben lássuk a város egy emblematikus tárgyának rövid történetét! A paprikához hasonlóan a kézzel varrott és hímzett, díszes papucsot is igazi hungarikumnak, sőt szegedikumnak tartjuk. Ha azonban a lábbeli eredetét vizsgáljuk, az idegen hatásokat sem lehet figyelmen kívül hagyni. Maga a papucs szó ugyanis török eredetű, első előfordulását 1592-ben jegyezték le, és a viseleti darab csak az oszmán hódítókkal jelent meg először Magyarországon. Érdekesség, hogy a papucs egy, a Dél-Alföldön általánosan ismert, korai népmondában is szerepel. Eszerint a harcias szegedi menyecskék a „körülöttük legyeskedő” Hóbiárt basát papucsuk sarkával ütötték fejbe.

Ahhoz, hogy a papucs általános, utcai viseletté válhasson, természetesen szükség volt bizonyos infrastrukturális fejlesztésekre. Míg az utak sárosak voltak (a szorosan vízhez kötődő Szegeden ez pedig gyakran megesett), a papucs kinti viselésre nem volt alkalmas. Az 1879-es nagy árvíz után azonban az újjáépített város útjait kikövezték, így a 19. század utolsó harmadában a papucs egyre népszerűbb utcai viselet lett, csizmát pedig már egyre kevesebben hordtak.

Bizonyára sokan hallották már a mondást, miszerint „a szegedi papucsnak párja nincs”. Ez azt jelenti, hogy az eredeti lábbeli forgatós volt, tehát a jobb és a bal lábra készült darab megegyezett. A papucs „szegediségét” alapvetően a minta adja, a piros vászonra hímzett kalászok, nefelejcsek, pipacsok, gyöngyvirágok. Bizonyos típusok bojtosak vagy szalagosak voltak, sőt, különleges alkalmakkor fehér szegedi papucsok is készülhettek, ezeket menyasszonyok hordták az esküvőjükön.

A szegedi papucskészítés ikonikus alakja a népi iparművész Rátkai Sándor volt. A 2011-ben elhunyt papucsos mester már gyerekkorától tanulta a lábbelikészítés csínját-bínját, utolsó éveiig dolgozott a papucsokon, gyakran napi két párat is elkészített.

A szegedi papucs ma is a hagyományos módszerrel, kézi varrással készül, egy pár körülbelül tíz órányi munkát követel. A hagyományt ma Szegeden a Sallay-műhely folytatja, Sallay Tibor maga is Rátkaitól tanult. Bár a papucsok ma már sokkal kevésbé keresettek, mint a századfordulón (főleg külföldiek, gyűjtők és néptánccsoportok vásárolják őket), a kalocsai mintához hasonlóan talán a divat jelenti a túlélési lehetőségüket. Sallay Tibor és felesége, Sallay Zsuzsa egy családi vállalkozás keretein belül egyszerre őriznek hagyományos tudást és derítik fel annak jelenkori érvényesülési lehetőségeit.

The post Egy „párjanincs” lábbeli története. Szegedi papucs akkor és most appeared first on PaprikaMolnár.