A szegedi paprikát a 19. század közepéig a családi parasztgazdaságok termesztették és dolgozták fel a maguk eszközeivel. Az ezzel járó feladatokat, egyéb teendőik mellett, elsősorban az asszonyok és gyermekek végezték. Bármilyen kezdetleges eszközöket is használtak, a kényes paprikanövény termesztése, feldolgozása igényes munkára, folyamatos kísérletezésre tanította őket. Ez a kifinomultság teremtette meg a minőségi paprikát. 

A 19. sz. második felében a gépek és új technológiák elterjedésével új termék jelent meg: a paprika őrlemény, melynek feldolgozása túllépte a háziipari kereteket. Az üzemszerű termelés miatt új helyi társadalom, foglalkozási ág és jellegzetesen szegedi mesterségek alakultak ki. A paprikaiparban résztvevők közötti munkamegosztásban szoros egység jött létre, munkájuk értékét a piac határozta meg, és ezt a piacot sokáig csak a minőség irányította. Bármilyen válságot, átszervezést élt is meg a paprika ágazat a 20. században, a paprikás parasztcsaládok ragaszkodása a paprikához máig kitart. Sok termelő már télen a megfelelő magvak megvásárlásán gondolkodik, tavasszal aggódik a fagyok miatt, nyár elején reménykedve figyeli a szépen piruló paprikahüvelyeket.

A termelők feladata a magnak való kiválogatása, a palántanevelés és az ültetés, más néven rakodás megszervezése. Az ültetést a családtagok és szomszédok kalákában végezték. A kaláka önkéntes alapon történő munkaszervezeti rendszert jelentett, ahol a segítség pénzt nem kapott, csupán a visszasegítés kötelezettségét várta el. Mindenkinek – a kora, ereje szerint – megvolt a feladata: útalás, vízhordás, hányás, fúrás. 1 hold földet egy nap alatt négy jó fúró rakott be két hányó segítségével, melyért a fúrót, aki rendszerint fiatal férfi napszámos volt, jól megfizették. A paprikaföldet a család háromszor kapálta, a szödés szeptember elején kezdődött: 10-14 naponta, többször szedték, mindig csak a pirosra érett hüvelyeket.

The post Paprikás társadalom Szegeden és környékén appeared first on PaprikaMolnár.