Ezen a héten folytatjuk korábban megkezdett, népszerű témánkat: A röszkei paprikás társadalom kiváló ismerőjének, Vastag Jószefnek ránk maradt anyagit tesszük közzé. Az előző bejegyzésekben már terítékre kerültek a termesztés archaikus módszerei és a termesztők családszervezete is. Ez alkalommal a szárítás és az áztatás leírásával kezdjük, és egy Önökhöz szóló kéréssel, közös munkára való felhívással, fejezzük be.

A szárító hasonló helyiség volt, mint a hasító. Középen lemezből készült dobkályhákkal /dübögőkkel/ fűtöttek. A 40-50 °C-os hőségben aránylag gyorsan száradt a bőr. Nagy szakértelemmel engedték le a gőzt, ha a gőz „lefogta”, akkor barna és keserű lett a bőr. Erre azt mondták, „lekozmált” a szárító.

Míg a „bűr” száradt a szárítóban, addig a magot mosták és taposták. A magtaposás egész télen át folyt, főleg a legények, fiatal emberek feladata volt. Az artézi kutak mellett 4-5 méteres átmérőjű medencékben 4-5 férfi is dolgozott. Lazára töltött zsákokat helyeztek el a medencében /kb. 12-15 darabot/, és általában 2-2 zsákon dolgoztak. Ezeket 15-20 cm magasan vízzel elárasztották, s ilyenkor mezítláb, a csikorgó hidegben 15-20 percig taposták az „első lét”. A víz olyan erős volt, hogy még annak a szeme is könnyezett, aki föléje hajolt a medencének. A „lét” az út menti árokba engedték, és ilyenkor a falu főutcájának mindkét oldalán piros víz folydogált.

A második, harmadik vízcsere után kinyitották a zsákokat, és megkóstolták a magot. Ha erősnek találták, újabb „lét” engedtek rá, ezt nevezték tisztázásnak. A negyedik lé után általában elvesztette erejét a mag. Ekkor újabb legénycsapat érkezett teli zsákokkal. Volt, aki laposüvegben hozott hazulról egy kis „melegítőt” /törkölypálinkát/. Nem csoda hát, ha a munkát egy kis fütyülés és dalolás kísérte.

Vastag József leírása itt fejeződik be, a továbbiakban pedig kedves olvasóink segítségét kérnénk! Bizonyára sokan ismerték Vastag Tanár Urat személyesen, és talán közös fényképeik, összegyűjtött leírásaik vagy újságcikkeik is maradtak. Arra kérünk mindenkit, hogy – amennyiben szívesen tenné közösségivé személyes emlékeit – küldjön digitális másolatot a megmaradt anyagokról. Akkor következő bejegyzésünkben már a csapatban gyűjtött, közkinccsé lett anyagunkat mutathatjuk be.

The post Gyűjtsünk együtt! Felhívás Vastag József hagyatékának közös feldolgozására appeared first on PaprikaMolnár.

A Dél-Alföld időjárása olyan hűvössé és csapadékossá vált az utóbbi napokban – a Szent Mihály napi búcsú időszakában ez nem megszokott – hogy jogosan feltételezhetjük, idén talán elmarad a vénasszonyok nyara. Hűvös idő ide vagy oda, az őszi betakarítási munkálatokat el kell végezni ebben az évben is. Paprikaszedés ideje van most, amikor jólesne a meleg.

Szeged-szentmihályiként örülhetünk, hogy felénk az ország többi részéhez viszonyítva magas a napsütéses óraszám, ami nagyon kedvez a fűszerpaprika-termelésnek. Az időjáráson kívül a sok Szentmihály falujában élő, dolgos kezű ember földmunkákhoz való szeretetteljes hozzáállása is közrejátszott abban, hogy a falu a paprikatermelésben kiemelkedő tudott lenni. Alig van még egy olyan növény, ami annyi „dajkálást” igényel a pici mag elvetéstől a rendszeres öntözésen, a palántaültetésen, kapáláson, szedésen, szárításon, őrlésen át az értékesítésig, mint a fűszerpaprika.

Az egykori termelőszövetkezet – az Új Élet TSZ – megalakulásakor próbálkozott gépesíteni a munkálatokat, de csak az ültetést tudta sikeresen, a paprikaszedőgép használata – igen, volt ilyen! – kevésbé lett eredményre vezető, mert egyedül az ember képes kiválogatni a szedni való termést az éretlenek közül. Maradt tehát a kézi munka, és így folyik a betakarítás a mai napig kalákában, rokonokkal, barátokkal összefogva.

Mielőtt a paprikát nemesíteni kezdték volna, csak csípős változat létezett, ezért száradás után minden darabot fel kellett hasítani, kivágni az eret és kiszórni, összegyűjteni a magokat. Mindezt társaságban végezték a hasítólányok, napszámban. A magot pedig a falu artézi kútjainak kimondottan erre a célra szolgáló medencéiben mosták ki úgy, hogy közben lábbal taposták. Ezután megszárították, megőrölték a paprikabőrrel együtt, csökkentve a fűszer erősségét. A hasítás időigényes munkálatára a csípősségmentes változat kinemesítéséig volt szükség, ma már csak csipedik a termést, azaz eltávolítják a csumáját. (Egy pár éve megjelent, valószínűleg nem szegedi által írt tanulmány a „csipedés” szó eredetét összefüggésbe hozta a paprika csípősségével, pedig ahhoz semmi köze nincs. Csipedni, azaz a csumát lecsípni a nem erős termésről is le kell.) Szentmihály falujában számos paprika-kikészítő élt, például a Kotogány, a Farkas-Csamangó és a Kriska család, akik nemcsak a sajátjukat, hanem az általuk felvásárolt, a termelők által már felfűzött, és a családi házak falára akasztva, napon megszárított félkész-terméket is feldolgoztatták napszámosokkal. A magok taposása, mosása, és a hasítás jó társaságban nem volt nehéz feladat, viszont később következett a böjtje. Emlegették a régi öregek, hogy a munka végeztével kinek a keze, kinek a lába égett az erős paprikától. Éjszaka hideg, klórmeszes vízben áztatták, az hozott némi enyhülést, bár ha túladagolták a meszet, még jobban „ötte”.

The post Kitekintés Szentmihály felé. Kincsünk, a paprika appeared first on PaprikaMolnár.