Egy alkalommal már előfordult, hogy a fűszerpaprika irodalmi vonatkozásait boncolgattuk. A továbbiakban szívesen kiterjesztenénk ezt a tevékenységet. Móricz Zsigmond Paprikaszagú levegőben. Írások Szegedről c. műve az író szegedi benyomásait összegzi, természetesen gazdagon fűszerezve. A terv szerint Móricz írását fejezetenként, időnként más témákkal megszakítva, tárjuk a kedves olvasó elé.

Az első szakasz a Szegedi papucs címet viseli. Mivel korábban már mi is közöltünk egy rövid leírást a témáról, különleges csemege lesz most végigböngészni Móricz oldalait:

Már a vonatról megszúrja az ember szemét a paprikafüzérek kárminvörös függönye amely csaknem minden ház ereszébe ki van húzva.

– Hát ez komoly dolog?…A paprika és Szeged?…

A magyar kultúrembernek kissé kellemetlen a magyar vidék specialitása. Az elmaradottságnak bizonyos kihívó jelét, a kultúrálatlanságnak szembe rikító színét szoktuk látni benne…

Az alsóváros végtelen hosszú nyílegyenes utcái. Két oldalt gyepes árok benne libák zsizsegnek, s útkeresztezésnél elhullott macska várja a feltámadás napját…

Két takaros fiatal leány kattog szembe velem. Frissek és mégis nem falusiasan vidámak, hanem kisvárosiasan rátartók.

– Ez a szegedi papucs?! – nevetek rájuk akaratlan, mert megfogott s meglepett a lábukon libegő rózsás kis papucs, amelyben ruganyosan lépkedtek a hótalan kemény téli utcán…

– Ez.

– Télen is jó?

Jó.

Észre sem veszik, hogy valaki az útjokban állott, ridegen lépnek át a szómon, mint a városuk a nagy árvízkor a Tisza rombolásain; ezek a kis nők a vérükben viselik azt az erőt, amellyel Szegedet újjáépítették vala… Olyan újjá, hogy ma Szegedhez hasonlatos úri város nincs több Magyarországon. Én paraszt vagyok benne. Mert én szeretem a régit, a múltat, a lepergett élet itt hagyott lomjait, apró értékeit, a sáros csizmafoltjait és az embervérrel termelt finom alkotásait.

Ez a város azonban újonnan van bútorozva; mint a modern milliomos, aki mai rangjának megfelelően rendezkedik be az ara lakodalmára. Hová teszi a régi holmiját?… Sehová, elpusztítja, megsemmisíti… Még csak a padláson sem őrzi. S mai életében nincs több, ami a szegény és szomorú múltra emlékeztetheti, csak ő saját maga…           

Szegednek is egyenesek az utcái, vonalzóval papíron húzott egyenes léniák s a régi zegzugok és sok régi verekedéses és zokogásos osztozkodások telekroncsai ki vannak kerekítve a város formája szerint. Egyebe nincs régi, csak a népe.

Bizonyára nem ment volna a dolog a Tisza úri segítsége nélkül, sem a Tiszák úri ambíciója nélkül: de nekem az az érzésem, hogy mind a kettő nagyon megfelelt ennek a szegedi népnek.

A szegedi szép asszonynép papucsos, karcsú bokájú lábacskáinak. Egyenes utca kell ezeknek és finom gyalogjáró, ahol riszálva és pillangósan járjanak, és úri bögyösködéssel libegjenek át az életen.

A legelső papucsoshoz benyitottam.

– Van-e szép szegedi papucsa?

– Van kérem!…- s ijedten, rettenve bámult rám az érthetetlenül kicsiny műhelyben, amely az udvar fenekén egy rozoga deszkabódéban van, egy szépszemű, de vérszegény és görnyedten a tőke mellett ülő fiatal asszony.

– Van kérem, de az uram éppen kinn van a piacon, a papucsos kosárral.

Gyáván és félve lesett rám, mint aki a szerencsét kapta egyszerre a tulajdon házában, s most ki kell eresztenie… Nézte, bírálta, mit kezdjen velem.

– A tanonc elkísérné az urat…

A terv nem látszott rossznak, de jónak sem. A piac messze van, addig is eltűnhet, ott még könnyebben a szerencse, mert papucsos van százával egymás mellett…

– Tessék megvárni… Mindjárt itthon lesznek… Egy órára itthon lesznek. Már félegy…

S én lomha tétovával állottam… Segítségül jött az öreg atyus, a régi szögedi embör, aki egy-kettőre előhozakodott negyvennyolccal, meg a nagyvízzel, meg a kövér jó mónár adomákkal… Mert ő mónár volt, nem papucsos.

Az idő röpült. Félóra, egy egész óra, több is… Előveték a dudát. Megmutatni, hogy mulattak a régi időkben Szegeden. Megitták a bort, amit hozattam, és daloltak és táncoltak, és a gyerekeket is előszedték, produkálták… délután három óráig…; mert „ma addig tartott a piac” s csak akkor jött meg persze a kissé meredt szemű, de meglepően intelligens fiatal gazda a papucsos kosárral…

Két forint, három forint… Tíz korona ára vásárért!

– Gálánc a papucs.

A műhely magassága 190cm, hossza 320cm, szélessége 250cm.

S voltunk benne tízen.

A sarokban két ágy egymás fölött, mint a hajóban, a segédnek meg az inasnak. Tűzhely, fogas, nagy asztal, láda, tőke s tömérdek szemét, bőrök, hulladékok, selymek, szerszámok, gazda, mester, segéd, tanonc, két asszony, két gyerek s a kövér szomszédasszony, aki velem együtt több levegőt szorított ki a kisded hajlékból,mint ők hatan.

Kiválasztottam a papucsokat. Míg rávarrják a selyemszalag pillangóját, rövid, szárazon pergő, merev kérdések és híg, modern szózagyváló, régi hangfestésű komoly feleletek.

– Jó vásár volt?

A mester zavartan néz rám, s a kis kosárra, melyből nemigen látszik semmi eladott portékának híja.

– Tudja, mögérzi az embör ebbe az iparágba is, hogy baj van – segíti ki az asszonya.

– Sok papucsos van?

– Van legalább száznyolcvan.

– És mind megél?

– Mikor milyen szezonja van. Az idén nem volt rá szezon. A tél idén rossz, majd tavasszal.

– Azelőtt még több papucsos volt, ugye?

– Nem volt több – ingatja a fejét a kis mester s gondolkodva, komolyan néz maga elé.

– Sőt, most többen vannak. Nagyon rajonganak, kivált a fiatalok. Bár ez a felfordult világ nagy kontrabontot csinált, mindenre nagy szünet van.

– Ki a képviselőjük?

– Ki?… Ki is!… Én bizony nem tudom.

– Hát azt tudja, ki a miniszterelnök?

Nevetnek. Nem tudja senki.

– Nem olvasnak újságot?

– A segéd úr olvas, de én nem látok úgy, mint más, csak szemüveggel és nappal restellem feltenni, hogy jönnek-mennek a vevők, csak este, mikor begyullad a lámpa.

– Hát a polgármestert ismerik?

– Úgy névrül. Hát nekünk nemigen van közünk hozzá.

– Csak az a sok pénz – szólt bele az öreg -, amit beszednek. Mégis a népet úgy nyúzni, az túlságos.

– Hát pap van sok?

– Van itt tíz is! – böki az öreg jóízzel.

– No az úr, úgy átlag kérdi – helyesbíti a fiatal mester.

– Arányosan számítva hat van. Azt, a vendégpapokat, nem lehet számítani.

– Hát maga mit keres egy évben?

– Azt nem számítottam ki úgy. De nekem is annyi az adóm, mint édesapámnak. Harmincnégy korona.

– Egy évre?

– Egy negyedévre.

Csönd lesz egy percre. Mintha a nagy sebet téptem volna fel.

A segéd leteszi a szerszámot, s az arcomba bámul csendesen, ülve hízott, puha, nagy fiú.

– Hát maga mit keres?

A fiú megzavarodik, lesüti a fejét, nem szól. A szeme vizes lesz, a vér megszínesíti arcélét s látom, hogy az egész csoport népen kínos zavar, nehéz garasos verekedő, keserű feszültség ül ki.

A gazda erőt vesz idegességén s megmondja:

– Hát van neki három hatos fizetése. – S erősen, szemrehányóan, keveslően teszi hozzá: – Megcsinál harminc párt egy héten.

– Meg lakás? Koszt? Kvártély?

– Kvártély igen – siet felelni a fiatalasszony, s úgy veti rám nagy szemét félve -, de koszt nem!

– Hogy?

Kínos csönd.

– Meg lehet élni azért belőle… – mondom gyáván, az urakkal tartva, a gazda szájára beszélve…

Kap rajta a kis mester.

– Szerényen meg lehet élni, kérem. És én is, mikor nem voltam családos, segéd voltam, és akkor még nem voltak ilyen munkabérek…

– Inaskodás mennyi?

A segéd most először szólal meg. Három óra óta. Míg a többiek daloltak, táncoltak és dudáltak, ő dolgozott, „dur”.

– Inaskodás négy év és két hónap.

Fáradtan és nehéz lélegzettel állok fel a kis kerek székről, ahol három órát ültem végig télikabátban, legalább huszonhárom fok hőségben. Mindenki megkönnyebbült, fellélegzik. Mintha lidércnyomástól szabadultak volna.

A tőke és munka harcát ilyen belölről, ilyen véres fájdalmak csírájában még nem láttam, mint ebben a parányi kis műhelyben, amely nem a szegénységnek, hanem az emberi kapzsiságnak igénytelenségét hirdeti. Mert ott áll az udvar fején a nagy ház, számos szobával, üresen avagy lomokkal tele.

S valahogy megint megértem, még jobban megérzem Szegedet a papucsoson keresztül. A tiszta és baromtalan és mezei munka nélkül élő városi parasztságot, amely skatulyaszerűen éli az életét. S kultúrpalotás és rakpartos és körutas és sok szép szobros előkelő úri Szegedet, amely lebilincseli és megvesztegeti a vendéget.

De én kifogtam rajta, mert nem az idegenek számára megszabott kocsikon és utakon nyitottam be a vizit tereire, hanem balra, az alsóváros felől, árkon ár és bokron át; és csakugyan, száz lépésre az állomástól, már rám nevetett Szeged kultúrája, amelynek jelei száz és ezer számra vannak lerakva, mint az őskori telepek körül lehettek!…

Szöged! Szöged! Még az emlékeim kóvályognak, mint a felvert varjúsereg s összevissza kavarognak bennem az impressziók régi életed nyomai s újonnan növő jelened sok jelei fölött. Holnap már nyugodtabban látok bele benyomásaim tömegébe. De ma már jól érzem, hogy otthon voltam benned. Soha a magyar életnek, a mai magyar életnek s a réginek kitűnőbb s jellemzőbb fókuszát sem nem láttam, sem elképzelni nem tudtam, mint amilyen te vagy a valóságban.

Az Est, 1913. jan. 17.

The post Móricz Zsigmond: Paprikaszagú levegőben. A szegedi papucs appeared first on PaprikaMolnár.