Röszkei Rózsapaprika Nap: Az ötlettől a hagyományig

Amikor 2021. őszén tervezni kezdtük az első eseményt, két célt fogalmaztunk meg: Közösségépítés és hagyományteremtés. Most, amikor már az V. Röszkei Rózsapaprika Napra készülünk, talán elmondhatjuk, hogy sikerrel jártunk.

Irénke néni vezetésével évről évre többen próbálkoznak meg a fűszerpaprika hagyományos feldolgozásával. Míg fűzik a termést, a gyerekek játszva tanulnak, szüleik tapasztalatokat szereznek, nagyszüleik pedig nosztalgiáznak. Generációk kapcsolódnak egymáshoz, miközben egy lassan feledésbe merülő, szegedi életformát őriznek.

Bár az esemény középpontjában mindig a fűszerpaprika állt, a Rózsapaprika Napokon sokszor komplexebb programok, hosszabb távú együttműködések is szerveződtek. Tavaly például a biodiverzitás fontosságára hívtuk fel a figyelmet az élet sokszínűségét bemutató kiskertünkben. Egy évvel korábban pedig egy Csehországból érkezett forgatócsoporttal dolgozhattunk együtt, akik rajtunk kívül a Szögedi Paprikafesztivált is megörökítették.

Idei terveink

Az autentikus módszerrel zajló paprikafűzés és -törés természetesen idén sem maradhat ki, de bőven ajánlunk más lehetőségeket is. Ebben az évben chilipaprikát szedünk és fűzünk együtt, a termést bárki magával is viheti.

A legkisebbeket most is játékos feladatokkal, a fent már említett biodiverzitás-barát kertünkhöz kötődő kvízzel várjuk, a komolyabb érdeklődőknek pedig bemutatjuk a paprikatörténeti kiállítást. Dél körül angol nyelvű tárlatvezetéssel is készülünk, a szegedi Hungarológia Tanszék külföldi diákjai is meglátogatnak minket.

Megkóstoljuk az új paprikát: A malomból frissen érkező őrleményt, továbbá a fűszer felhasználásával készült közös, bográcsos ebédet. Termékeink a helyszínen megvásárolhatók.

Az V. Röszkei Rózsapaprika Napon a paprika mellett idén egy másik „szegedikummal” is megismerkedünk, hiszen vendégünk lesz a szegedi papucshímző műhely. A bemutató során sokat megtudhatunk a lábbelik díszítésének fortélyairól. Színezőkkel is készülnek, így a gyerekek ehhez a programhoz is bátran csatlakozhatnak.

Az eseményre való belépés ingyenes, reméljük, minél több érdeklődőt köszönthetünk!

Még több részlet A szögedi paprika című könyvben!

Szívesen megtudnád, milyen történetek állnak a minőségi termékek mögött? A fűszerpaprika fogyasztása során az őrlemény múltját is megízlelnéd? Webáruházunk kínálata nem létezhetne a Molnár Anita könyvében vázolt folyamatok nélkül. A szögedi paprika című kötetben kontinenseken átívelő kereskedelemről, szántóföldi munkáról, malomipari fejlesztésekről, Szeged múltjáról és a magyar paprika jövőjéről esik szó.

Megújult a Paprikamolnár webáruháza. Több termék, szebb csomagolások, könnyebb kereshetőség: www.paprikawebaruhaz.hu

The post Közeleg az V. Röszkei Rózsapaprika Nap! appeared first on PaprikaMolnár.

A szegedi papucs története

Mivel múlt héten a hungarikumokról volt szó, talán helyénvaló is, hogy most egy igazi lokális értékről, egy szegedikumról írjunk.

Ma már senki sem vitatná a szegedi papucs „szegediségét”, ennek ellenére a lábbeli egyértelműen török eredetű. Akárcsak a papucs szó, melynek első előfordulását 1592-ben jegyezték le, és a viseleti darab is csak az oszmán hódítókkal jelent meg először Magyarországon. Érdekesség, hogy a papucs egy, a Dél-Alföldön általánosan ismert, korai népmondában is szerepel. Eszerint a harcias szegedi menyecskék a „körülöttük legyeskedő” Hóbiárt basát papucsuk sarkával ütötték fejbe.

Széles körben elterjedt, utcai viseletté azonban csak a 19. század utolsó harmadában vált. Egészen pontosan az 1879-es nagy árvíz után, hiszen az újjáépítés során kikövezett utakon már papucsban is jól esett a séta.

Mivel a szegedi papucs egy kaptafára készült, nem alakítottak ki külön jobb és bal lábra illő darabokat, csak a viselés folyamán idomultak a lábhoz. Innen ered a mondás, miszerint a szegedi papucsnak párja nincs.

A papucsosok nem a cipészek, hanem a csizmadiák módszertanát követték: Kifordítva, nedvesen illesztették össze a lábbeli részeit.

A papucs és a papucsosok napjainkban

A korai szegedi papucs még hegyes orrú volt, alacsony sarokkal. Bőrből, bársonyból vagy akár selyemből készült felső részére pedig rákerültek a Szeged környékén megtalálható mezei virágok. Hímzett pipacsok, kalászok, búzavirágok díszítették a lábbeli orrát – mondta el egy interjúban Sallay Zsuzsa.

Zsuzsa és férje, Sallay Tibor, a máig tartó kézi papucskészítés ritka képviselői közé tartoznak. Tibor még tanult Rátkai Sándortól, (1914-2011) „az utolsó szegedi papucsostól”, aki hagyományos módszerrel készítette a lábbeliket.

Igaz, a szegedi papucs kialakításának módja talán nem is változott annyit, mint a felvevőköre. A termék igazi fénykorában ötven papucsos is munkálkodott egyszerre Szegeden, hiszen a lábbeli általános viselet volt.

Tibor és Zsuzsa vásárlóit azonban sokkal inkább a szegedi papucs kuriózum-jellege érdekli. Vannak közöttük magyar és külföldi turisták, gyűjtők, néptánccsoportok, de még az autentikus szegedi lakodalom iránt elkötelezettek is. (A városban máig van rá példa, hogy a menyasszony papucsot visel.)

A szegedi papucs a Paprika&FolkArtban is elérhető, beszerzési lehetőségeit a Szegedi Papucsért Alapítvány tette közzé.

Még több részlet A szögedi paprika című könyvben!

Szívesen megtudnád, milyen történetek állnak a minőségi termékek mögött? A fűszerpaprika fogyasztása során az őrlemény múltját is megízlelnéd? Webáruházunk kínálata nem létezhetne a Molnár Anita könyvében vázolt folyamatok nélkül. A szögedi paprika című kötetben kontinenseken átívelő kereskedelemről, szántóföldi munkáról, malomipari fejlesztésekről, Szeged múltjáról és a magyar paprika jövőjéről esik szó.

Megújult a Paprikamolnár webáruháza. Több termék, szebb csomagolások, könnyebb kereshetőség: www.paprikawebaruhaz.hu

The post Bolti Story V. A szegedi papucs appeared first on PaprikaMolnár.

A Népviselet Napja. Örökség és új hagyomány

A Népviselet Napja 2015 óta létezik. Akkor merült fel először az ötlet, hogy aki még őriz régi viseleti darabokat, bátran vegye fel őket, hadd tarkálljon az utcákon a színpompás forgatag. A kezdeményezést azóta néptánccsoportok, népdalkörök is támogatják, illetve számos múzeumi és pedagógiai program épül rá. A Népviselet Napjának mottója így hangzik: Divatba jön a hagyomány!

Bár hagyományról beszélünk, és „paprikás” viseletek esetén mindenki a színesen hímzett kalocsai ruhákra gondol először, utóbbiaknak nincs különösebben hosszú múltjuk. A kalocsai ornamentika – mely először még kizárólag fehér volt– a 19. század második felében bukkant fel először.

A 20. századra pedig már a fekete, a zöld, a rózsaszín és a sárga is a kalocsai hímzéseket „színesítették”. A kalocsai hímzés fejlődése szorosan összefügg az első kalocsai nyomda 1860-as megalakulásával. Innentől kezdve a lányok és asszonyok nagy mennyiségű kész mintához juthattak, az is hímezhetett, aki nem volt kifejezetten ügyes rajzoló. 1860 előtt még az úgynevezett kalocsai „ütőfával” nyomták elő a motívumokat a vászonra. A hímzések előállítói, a kalocsai szállások asszonyai, gyakran bérmunkában varrtak, úri családok számára.

A kalocsai motívumok között számos virág jelenik meg, például ibolya, tulipán, szegfű, csillagvirág, margaréta, továbbá különböző bogyók és a híres kalocsai piros paprika.

A szegedi papucsnak párja nincs

Ha a Népviselet Napja kapcsán a szegedi viseletről beszélünk, a kalocsai helyzet fordítottja igaz: A hagyományos szegedi öltözetről már 1522-ből ismerünk adatokat, viszont a ruhadarabok hamar elvesztették egyedi jellegzetességeiket, köszönhetően a gyors polgárosodásnak és a török kultúra tartós befolyásának.

Török hagyaték a híres szegedi papucs is. Maga a ‘papucs’ szó is török eredetű, több, mint 500 éves történetét pedig egy dél-alföldi népmonda is őrzi. Eszerint a harcias szegedi menyecskék a „körülöttük legyeskedő” Hóbiárt basát papucsuk sarkával ütötték fejbe.

A papucs az 1879-es nagyárvíz után vált általános, utcai viseletté, ekkorra már az újjáépített város kikövezett utakkal rendelkezett.
A szegedi papucsnak, mint tudjuk, párja nincs. Ez azt jelenti, hogy az eredeti lábbeli forgatós volt, tehát a jobb és a bal lábra készült darab megegyezett. A papucs „szegediségét” alapvetően a minta adja, a piros vászonra hímzett kalászok, nefelejcsek, pipacsok, gyöngyvirágok.

A szegedi papucskészítés ikonikus alakja a népi iparművész Rátkai Sándor volt. A 2011-ben elhunyt papucsos mester már gyerekkorától tanulta a lábbelikészítés csínját-bínját. Munkáját egykori tanítványa, Sallay Tibor, és felesége, Sallay Zsuzsa folytatják.

Még több részlet A szögedi paprika című könyvben!

Szívesen megtudnád, milyen történetek állnak a minőségi termékek mögött? A fűszerpaprika fogyasztása során az őrlemény múltját is megízlelnéd? Webáruházunk kínálata nem létezhetne a Molnár Anita könyvében vázolt folyamatok nélkül. A szögedi paprika című kötetben kontinenseken átívelő kereskedelemről, szántóföldi munkáról, malomipari fejlesztésekről, Szeged múltjáról és a magyar paprika jövőjéről esik szó.

A képek forrása: sokszinuvidek.24.hu

Megújult a Paprikamolnár webáruháza. Több termék, szebb csomagolások, könnyebb kereshetőség: www.paprikawebaruhaz.hu

The post Paprika a pruszlikon. Népviselet Napja, 2024. appeared first on PaprikaMolnár.

Az Országjáró Kincsesláda is a Halfesztivál vendége volt

A Halfesztiválon mint országos eseményen a közmédia képviselői is megjelentek. Személyesen köszönthettük Czifra Szilvia és Domokos István riportereket a Kossuth Rádiótól, akik a rendezvény apropóján Szegedre hozták az Országjáró Kincsesládát.

A kép forrása: Kossuth Rádió, Facebook

A Kincsesláda – ami az ország számos pontján megfordult már, hogy biztonságba helyezzen megőrzésre méltó, helyi értékeket – általunk is gazdagodott. Elhelyeztünk benne egy paprikafüzért, és Molnár Anita A szögedi paprika című könyvét.

A kincseink illusztris társaságba kerültek: Sallay Tibor papucskészítő mester lábbelijei is mellettük vannak a Ládában. A szegedi papucs és a szegedi paprika így együtt képviselik a Tisza parti város értékes sajátosságait.

A kép forrása: Kossuth Rádió, Facebook

A Paprika Múzeum különleges látogatói

A Halfesztivál ideje alatt rendkívüli nyitvatartással készültünk a Paprika Múzeumban, hogy egyetlen lehetséges érdeklődő se maradjon le a tárlatról. Három időpontban is indítottunk vezetést, és sok lelkes látogatót ismertettünk meg a szegedi fűszer történetével.

Külön kiemelnénk egy indiai családot, akik tüzetesen szemügyre vették a fűszerkertünket, és meg is találták benne az általuk ismert, rendkívül erős csilit. Bár mi, magyarok, büszkék vagyunk a tüzes ételeinkre, a csípős fűszernek más kontinenseken is vannak rajongói. Aki kóstolt már vörös curryt, tudja, miről van szó…

Látogatóink között volt még Kerekes Vica szlovákiai magyar színésznő, aki a Lakóautóval Magyarországon című műsor forgatása miatt már egy hónapja hazánkban tartózkodik. A csehországi stáb 8 részes sorozatot készít, amit várhatóan 2023-ban fognak bemutatni. A magyar tájak között a röszkei paprikaföldek is megjelennek majd. Kerekes Vicával még paprikát is hasítottunk, jártunk a Tisza parton és sokat beszélgettünk a földművelésről, a tanyasi életmódról, a magyar vidékről.

Még több részlet A szögedi paprika című könyvben!

Szívesen megtudnád, milyen történetek állnak a minőségi termékek mögött? A fűszerpaprika fogyasztása során az őrlemény múltját is megízlelnéd? Webáruházunk kínálata nem létezhetne a Molnár Anita könyvében vázolt folyamatok nélkül. A szögedi paprika című kötetben kontinenseken átívelő kereskedelemről, szántóföldi munkáról, malomipari fejlesztésekről, Szeged múltjáról és a magyar paprika jövőjéről esik szó.

Megújult a Paprikamolnár webáruháza. Több termék, szebb csomagolások, könnyebb kereshetőség: www.paprikawebaruhaz.hu

The post A Halfesztivál és a Paprika Múzeum. Találkozások és tapasztalatok appeared first on PaprikaMolnár.

Egy alkalommal már előfordult, hogy a fűszerpaprika irodalmi vonatkozásait boncolgattuk. A továbbiakban szívesen kiterjesztenénk ezt a tevékenységet. Móricz Zsigmond Paprikaszagú levegőben. Írások Szegedről c. műve az író szegedi benyomásait összegzi, természetesen gazdagon fűszerezve. A terv szerint Móricz írását fejezetenként, időnként más témákkal megszakítva, tárjuk a kedves olvasó elé.

Az első szakasz a Szegedi papucs címet viseli. Mivel korábban már mi is közöltünk egy rövid leírást a témáról, különleges csemege lesz most végigböngészni Móricz oldalait:

Már a vonatról megszúrja az ember szemét a paprikafüzérek kárminvörös függönye amely csaknem minden ház ereszébe ki van húzva.

– Hát ez komoly dolog?…A paprika és Szeged?…

A magyar kultúrembernek kissé kellemetlen a magyar vidék specialitása. Az elmaradottságnak bizonyos kihívó jelét, a kultúrálatlanságnak szembe rikító színét szoktuk látni benne…

Az alsóváros végtelen hosszú nyílegyenes utcái. Két oldalt gyepes árok benne libák zsizsegnek, s útkeresztezésnél elhullott macska várja a feltámadás napját…

Két takaros fiatal leány kattog szembe velem. Frissek és mégis nem falusiasan vidámak, hanem kisvárosiasan rátartók.

– Ez a szegedi papucs?! – nevetek rájuk akaratlan, mert megfogott s meglepett a lábukon libegő rózsás kis papucs, amelyben ruganyosan lépkedtek a hótalan kemény téli utcán…

– Ez.

– Télen is jó?

Jó.

Észre sem veszik, hogy valaki az útjokban állott, ridegen lépnek át a szómon, mint a városuk a nagy árvízkor a Tisza rombolásain; ezek a kis nők a vérükben viselik azt az erőt, amellyel Szegedet újjáépítették vala… Olyan újjá, hogy ma Szegedhez hasonlatos úri város nincs több Magyarországon. Én paraszt vagyok benne. Mert én szeretem a régit, a múltat, a lepergett élet itt hagyott lomjait, apró értékeit, a sáros csizmafoltjait és az embervérrel termelt finom alkotásait.

Ez a város azonban újonnan van bútorozva; mint a modern milliomos, aki mai rangjának megfelelően rendezkedik be az ara lakodalmára. Hová teszi a régi holmiját?… Sehová, elpusztítja, megsemmisíti… Még csak a padláson sem őrzi. S mai életében nincs több, ami a szegény és szomorú múltra emlékeztetheti, csak ő saját maga…           

Szegednek is egyenesek az utcái, vonalzóval papíron húzott egyenes léniák s a régi zegzugok és sok régi verekedéses és zokogásos osztozkodások telekroncsai ki vannak kerekítve a város formája szerint. Egyebe nincs régi, csak a népe.

Bizonyára nem ment volna a dolog a Tisza úri segítsége nélkül, sem a Tiszák úri ambíciója nélkül: de nekem az az érzésem, hogy mind a kettő nagyon megfelelt ennek a szegedi népnek.

A szegedi szép asszonynép papucsos, karcsú bokájú lábacskáinak. Egyenes utca kell ezeknek és finom gyalogjáró, ahol riszálva és pillangósan járjanak, és úri bögyösködéssel libegjenek át az életen.

A legelső papucsoshoz benyitottam.

– Van-e szép szegedi papucsa?

– Van kérem!…- s ijedten, rettenve bámult rám az érthetetlenül kicsiny műhelyben, amely az udvar fenekén egy rozoga deszkabódéban van, egy szépszemű, de vérszegény és görnyedten a tőke mellett ülő fiatal asszony.

– Van kérem, de az uram éppen kinn van a piacon, a papucsos kosárral.

Gyáván és félve lesett rám, mint aki a szerencsét kapta egyszerre a tulajdon házában, s most ki kell eresztenie… Nézte, bírálta, mit kezdjen velem.

– A tanonc elkísérné az urat…

A terv nem látszott rossznak, de jónak sem. A piac messze van, addig is eltűnhet, ott még könnyebben a szerencse, mert papucsos van százával egymás mellett…

– Tessék megvárni… Mindjárt itthon lesznek… Egy órára itthon lesznek. Már félegy…

S én lomha tétovával állottam… Segítségül jött az öreg atyus, a régi szögedi embör, aki egy-kettőre előhozakodott negyvennyolccal, meg a nagyvízzel, meg a kövér jó mónár adomákkal… Mert ő mónár volt, nem papucsos.

Az idő röpült. Félóra, egy egész óra, több is… Előveték a dudát. Megmutatni, hogy mulattak a régi időkben Szegeden. Megitták a bort, amit hozattam, és daloltak és táncoltak, és a gyerekeket is előszedték, produkálták… délután három óráig…; mert „ma addig tartott a piac” s csak akkor jött meg persze a kissé meredt szemű, de meglepően intelligens fiatal gazda a papucsos kosárral…

Két forint, három forint… Tíz korona ára vásárért!

– Gálánc a papucs.

A műhely magassága 190cm, hossza 320cm, szélessége 250cm.

S voltunk benne tízen.

A sarokban két ágy egymás fölött, mint a hajóban, a segédnek meg az inasnak. Tűzhely, fogas, nagy asztal, láda, tőke s tömérdek szemét, bőrök, hulladékok, selymek, szerszámok, gazda, mester, segéd, tanonc, két asszony, két gyerek s a kövér szomszédasszony, aki velem együtt több levegőt szorított ki a kisded hajlékból,mint ők hatan.

Kiválasztottam a papucsokat. Míg rávarrják a selyemszalag pillangóját, rövid, szárazon pergő, merev kérdések és híg, modern szózagyváló, régi hangfestésű komoly feleletek.

– Jó vásár volt?

A mester zavartan néz rám, s a kis kosárra, melyből nemigen látszik semmi eladott portékának híja.

– Tudja, mögérzi az embör ebbe az iparágba is, hogy baj van – segíti ki az asszonya.

– Sok papucsos van?

– Van legalább száznyolcvan.

– És mind megél?

– Mikor milyen szezonja van. Az idén nem volt rá szezon. A tél idén rossz, majd tavasszal.

– Azelőtt még több papucsos volt, ugye?

– Nem volt több – ingatja a fejét a kis mester s gondolkodva, komolyan néz maga elé.

– Sőt, most többen vannak. Nagyon rajonganak, kivált a fiatalok. Bár ez a felfordult világ nagy kontrabontot csinált, mindenre nagy szünet van.

– Ki a képviselőjük?

– Ki?… Ki is!… Én bizony nem tudom.

– Hát azt tudja, ki a miniszterelnök?

Nevetnek. Nem tudja senki.

– Nem olvasnak újságot?

– A segéd úr olvas, de én nem látok úgy, mint más, csak szemüveggel és nappal restellem feltenni, hogy jönnek-mennek a vevők, csak este, mikor begyullad a lámpa.

– Hát a polgármestert ismerik?

– Úgy névrül. Hát nekünk nemigen van közünk hozzá.

– Csak az a sok pénz – szólt bele az öreg -, amit beszednek. Mégis a népet úgy nyúzni, az túlságos.

– Hát pap van sok?

– Van itt tíz is! – böki az öreg jóízzel.

– No az úr, úgy átlag kérdi – helyesbíti a fiatal mester.

– Arányosan számítva hat van. Azt, a vendégpapokat, nem lehet számítani.

– Hát maga mit keres egy évben?

– Azt nem számítottam ki úgy. De nekem is annyi az adóm, mint édesapámnak. Harmincnégy korona.

– Egy évre?

– Egy negyedévre.

Csönd lesz egy percre. Mintha a nagy sebet téptem volna fel.

A segéd leteszi a szerszámot, s az arcomba bámul csendesen, ülve hízott, puha, nagy fiú.

– Hát maga mit keres?

A fiú megzavarodik, lesüti a fejét, nem szól. A szeme vizes lesz, a vér megszínesíti arcélét s látom, hogy az egész csoport népen kínos zavar, nehéz garasos verekedő, keserű feszültség ül ki.

A gazda erőt vesz idegességén s megmondja:

– Hát van neki három hatos fizetése. – S erősen, szemrehányóan, keveslően teszi hozzá: – Megcsinál harminc párt egy héten.

– Meg lakás? Koszt? Kvártély?

– Kvártély igen – siet felelni a fiatalasszony, s úgy veti rám nagy szemét félve -, de koszt nem!

– Hogy?

Kínos csönd.

– Meg lehet élni azért belőle… – mondom gyáván, az urakkal tartva, a gazda szájára beszélve…

Kap rajta a kis mester.

– Szerényen meg lehet élni, kérem. És én is, mikor nem voltam családos, segéd voltam, és akkor még nem voltak ilyen munkabérek…

– Inaskodás mennyi?

A segéd most először szólal meg. Három óra óta. Míg a többiek daloltak, táncoltak és dudáltak, ő dolgozott, „dur”.

– Inaskodás négy év és két hónap.

Fáradtan és nehéz lélegzettel állok fel a kis kerek székről, ahol három órát ültem végig télikabátban, legalább huszonhárom fok hőségben. Mindenki megkönnyebbült, fellélegzik. Mintha lidércnyomástól szabadultak volna.

A tőke és munka harcát ilyen belölről, ilyen véres fájdalmak csírájában még nem láttam, mint ebben a parányi kis műhelyben, amely nem a szegénységnek, hanem az emberi kapzsiságnak igénytelenségét hirdeti. Mert ott áll az udvar fején a nagy ház, számos szobával, üresen avagy lomokkal tele.

S valahogy megint megértem, még jobban megérzem Szegedet a papucsoson keresztül. A tiszta és baromtalan és mezei munka nélkül élő városi parasztságot, amely skatulyaszerűen éli az életét. S kultúrpalotás és rakpartos és körutas és sok szép szobros előkelő úri Szegedet, amely lebilincseli és megvesztegeti a vendéget.

De én kifogtam rajta, mert nem az idegenek számára megszabott kocsikon és utakon nyitottam be a vizit tereire, hanem balra, az alsóváros felől, árkon ár és bokron át; és csakugyan, száz lépésre az állomástól, már rám nevetett Szeged kultúrája, amelynek jelei száz és ezer számra vannak lerakva, mint az őskori telepek körül lehettek!…

Szöged! Szöged! Még az emlékeim kóvályognak, mint a felvert varjúsereg s összevissza kavarognak bennem az impressziók régi életed nyomai s újonnan növő jelened sok jelei fölött. Holnap már nyugodtabban látok bele benyomásaim tömegébe. De ma már jól érzem, hogy otthon voltam benned. Soha a magyar életnek, a mai magyar életnek s a réginek kitűnőbb s jellemzőbb fókuszát sem nem láttam, sem elképzelni nem tudtam, mint amilyen te vagy a valóságban.

Az Est, 1913. jan. 17.

The post Móricz Zsigmond: Paprikaszagú levegőben. A szegedi papucs appeared first on PaprikaMolnár.

A javában zajló Szeged Napja Ünnepségsorozat kapcsán ebben a bejegyzésben lássuk a város egy emblematikus tárgyának rövid történetét! A paprikához hasonlóan a kézzel varrott és hímzett, díszes papucsot is igazi hungarikumnak, sőt szegedikumnak tartjuk. Ha azonban a lábbeli eredetét vizsgáljuk, az idegen hatásokat sem lehet figyelmen kívül hagyni. Maga a papucs szó ugyanis török eredetű, első előfordulását 1592-ben jegyezték le, és a viseleti darab csak az oszmán hódítókkal jelent meg először Magyarországon. Érdekesség, hogy a papucs egy, a Dél-Alföldön általánosan ismert, korai népmondában is szerepel. Eszerint a harcias szegedi menyecskék a „körülöttük legyeskedő” Hóbiárt basát papucsuk sarkával ütötték fejbe.

Ahhoz, hogy a papucs általános, utcai viseletté válhasson, természetesen szükség volt bizonyos infrastrukturális fejlesztésekre. Míg az utak sárosak voltak (a szorosan vízhez kötődő Szegeden ez pedig gyakran megesett), a papucs kinti viselésre nem volt alkalmas. Az 1879-es nagy árvíz után azonban az újjáépített város útjait kikövezték, így a 19. század utolsó harmadában a papucs egyre népszerűbb utcai viselet lett, csizmát pedig már egyre kevesebben hordtak.

Bizonyára sokan hallották már a mondást, miszerint „a szegedi papucsnak párja nincs”. Ez azt jelenti, hogy az eredeti lábbeli forgatós volt, tehát a jobb és a bal lábra készült darab megegyezett. A papucs „szegediségét” alapvetően a minta adja, a piros vászonra hímzett kalászok, nefelejcsek, pipacsok, gyöngyvirágok. Bizonyos típusok bojtosak vagy szalagosak voltak, sőt, különleges alkalmakkor fehér szegedi papucsok is készülhettek, ezeket menyasszonyok hordták az esküvőjükön.

A szegedi papucskészítés ikonikus alakja a népi iparművész Rátkai Sándor volt. A 2011-ben elhunyt papucsos mester már gyerekkorától tanulta a lábbelikészítés csínját-bínját, utolsó éveiig dolgozott a papucsokon, gyakran napi két párat is elkészített.

A szegedi papucs ma is a hagyományos módszerrel, kézi varrással készül, egy pár körülbelül tíz órányi munkát követel. A hagyományt ma Szegeden a Sallay-műhely folytatja, Sallay Tibor maga is Rátkaitól tanult. Bár a papucsok ma már sokkal kevésbé keresettek, mint a századfordulón (főleg külföldiek, gyűjtők és néptánccsoportok vásárolják őket), a kalocsai mintához hasonlóan talán a divat jelenti a túlélési lehetőségüket. Sallay Tibor és felesége, Sallay Zsuzsa egy családi vállalkozás keretein belül egyszerre őriznek hagyományos tudást és derítik fel annak jelenkori érvényesülési lehetőségeit.

The post Egy „párjanincs” lábbeli története. Szegedi papucs akkor és most appeared first on PaprikaMolnár.