A múlt heti bejegyzésben összegeztük, milyen előzmények után indult a paprika útja. Átismételtük Amerika felfedezésének körülményeit, a földrajztudomány korabeli helyzetét és a két kontinens találkozásának következményeit. Most lássuk, hogyan vált az újvilági növény Európában is ismertté!
A paprika őshazája Közép- és Dél-Amerika, ahol több mint 5000 éve termesztik már ezt a csípős és változatos színű, formájú növényt. Kezdetben főleg gyógyszerként használták, ugyanis felfedezték, hogy az erejét adó kapszaicin csillapítja a fájdalmat. Az égő paprikából felszálló csípős, maró füstöt is hasznosították: Hatásos eszköze volt a gyerekek fenyítésének és könnygázként is működött, elriasztva ezzel az ellenségeket. Az étel ízesítésére nyersen, később törve használták a paprikát. Az indián őslakosok használati tárgyain gyakori díszítő elem volt a paprika. Amerikában ma is megtalálhatók vadon termő egyedei. Magjainak terjesztését a madarak végzik: Mivel nem érzik a csípős ízt, a magok továbbításával a vadpaprika természetes terjedése ma is megvalósul.
Európába a paprika tulajdonképpen már az első hajókkal megérkezett. Kolumbusz orvosa, Dr Chanca hozta be a növény magját, és innen spanyol és portugál kereskedők révén jutott el Európa többi részébe – elsősorban a Balkánra és a Kárpát-medencébe -, majd Afrikába és Ázsiába vezetett az útja.
Kezdetben dísznövényként használták, majd amikor rájöttek, hogy a termése nem mérgező, hanem kiválóan használható húsok fűszerezésére, a paprika szédületes karriert futott be: számos változata, felhasználási módja alakult ki, és az indiai, thai, kínai és a magyar konyha alapvető fűszerévé vált. Elnevezése változatos: chili, chilli, chile, capsicum, (chili) pepper, ají, paprika… A chili és változatai arra utalnak, hogy Európába átkerülésekor úgy tudták, Chiléből származik a növény. A pepper és az ebből kialakult paprika szavak arra utalnak, hogy a borsot helyettesítette. A capsicum szó a görög ütés, csípés szóból ered, nem véletlenül. Az európai nyelvek tehát nem az ají (indián) szót vették át a paprikanövényre.
Magyarországra feltehetően a Balkánon keresztül, török közvetítéssel került: a bors rokonaként ismerték, erre utalnak a törökbors, indiai bors, és (az erdélyi) pogánybors el-nevezések. A 16. században a cserépbe ültetett paprikanövény még főúri kerteket díszített, említést tesz róla Széchy Margit, Zrínyi Ilona nevelőanyja. Mint borsot helyettesítő fűszer, a 17. század végétől terjedt el, de kezdetben csak a népi konyha ismerte. A paprika útja valószínűleg bolgár kertészek révén vezetett a Bácskába, majd onnan Szegedre. Elterjedése széles körben annak köszönhető, hogy úgy tudták róla: jótékonyan hat az emésztésre és hatásos ellenszere a maláriának. Lehetséges, hogy a gyógyászatban is járatos szegedi-alsóvárosi ferencesek füves kertjében is ott volt a paprikanövény.
A paprika a délszláv papar (bors) szó kicsinyítő képzős változata, a 18. sz. első felében bukkant fel, de sokáig használatban maradtak a tájszavak is, a pirosbors, vörösbors, pfeferóni és pipárka. Itt Röszkén sajátos magyarázatot találtak ki a paprika nevének eredetére. Állítólag a papok, amikor példát mutatva, elöljártak a paprikaevésben, igencsak könnyeztek, azaz a növény papríkató.
A világon tehát már mindenhol megtalálható, és a bors mellett legalapvetőbb fűszerünkké vált. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az éttermek, konyhák háromféle ízesítési lehetőségre mindig felkészültek: az asztalon mindig van só, bors és paprika.
Tetszett a cikk? Ha szeretne még paprikás és fűszeres témában, heti rendszerességgel cikket olvasni, hírt kapni az ÚJ paprika elkészültéről, iratkozzon fel hírlevelünkre. Feliratkozás után letöltheti Fűszerpaprika Kisokosunkat.
